BELEOLVASÓ

 

Az Árny - I. Könyv - Első rész Doville

 

Mindig azt gondoltam, a reális világ szent és sérthetetlen. 

Csakúgy, mint a tízparancsolat, vagy a szerelem ereje. 

Nagyot tévedtem.

 

 

 

Első rész

Doville

 

 

„Ne járj mögöttem, nem vezethetlek.

Ne járj előttem, nem követhetlek.

Járj mellettem, hogy eggyek lehessünk.”

 

/indián mondás/

 

 

 

I. FEJEZET

 

Ébredj! Láss, hallj és szólj végre, mert neked is megadatott a szem, a száj és a fül.

 

ARION: Érzek valamit. Nehezen mozgok, mintha a testem nem is ebbe a világba tartozna. Mintha épp egy álomból ébrednék fel, a szemem előtti homályos kép kezd tisztulni. Megállok és várok, az érzés egyre erősebb. Akarok még belőle, mert boldogsággal tölt el. Mellettem egy éjfekete hajú nő sétál el, tekintete üres. Ahogy elsuhan pár centire tőlem, megérint az illata, mely furcsán édeskés. Egy út szélén állok, körülöttem házak, kisebbek és nagyobbak, de mind olyan hamuszürke, egyhangú, akárcsak itt minden. Nem tudom, miért vagyok itt, honnan indultam és hová tartok. Melegség önt el.

Itt mindenki egyforma: hollófekete a hajuk, koromfekete ruhát viselnek, világít a kék szemük, és üres tekintettel néznek maguk elé, mintha nem is élnének. Csak jár a lábuk, a kezük, besétálnak a házakba, s ki onnan, értelmetlen mozdulatokat végeznek, de mintha fogalmuk se lenne arról, miért is teszik. Lenézek a ruhámra: az enyém is fekete, a csizmám, a nadrágom, és a bő köpeny is, ami egészen a bokámig ér. A hajamhoz érek, próbálok egy tincset megnézni belőle. Könnyedén sikerül: hosszú és fekete. Nehezen lélegzek. Kinyitom a szám, és kimondom a nevem. Először hallom a hangom, mely furcsán úszik a súlyos levegőben. Látom, ahogy hullámokat kelt, majd a hullámok eltűnnek.

Még egyszer körülnézek: itt mindenki tudat nélküli. Fogalmuk sincs arról, mit csinálnak.

Én miért vagyok más? Hirtelen fejfájás gyötör. Olyan élesen hasít belém, hogy lerogyok a földre, és a két kezemmel fogom a fejem. Ledermedve nézem végig a sebesen pergő képkockákat magam előtt: egy színekkel teli világ, és egy lány, akit jól ismerek, de nem tudom, honnan. Élénkzöld fák és fűtenger, színes virágok és pillangók a szivárvány minden színében. De honnan tudom, mi az a szivárvány, ha sose láttam?

A képkockákban emberek tűnnek fel, akik tarka ruhákban vannak, és olyan dolgokkal rendelkeznek, ami tudom, hogy itt nincs. Úgy hívják őket: tárgyak. És hirtelen látom mi volt az ősidőkben. Látom az Univerzum születését, és lassan megértem, miért vagyok itt, és miért vagyok az, aki. 

Nem tudom, meddig tart a képek sebes pergése, de amikor vége, a fejfájás is elmúlik. Felkelek a hamuszürke földről, körülnézek ebben az unott, élettelen világban, és már mindent értek.

Könnyű megtalálni az átjárót, mintha hangosan hívna magához. Egy pillanatra elolvadok a szurokszínű örvényben, aztán a másik oldalon találom magam.

Érzem, hogy könnyedebben lélegzem, de a tüdőm fájdalommal tiltakozik a hirtelen bezúduló új levegőtől. Valami felfelé jön belőle, és a gyomromból is, mintha telítve lennének, s most szabadulni akarnának a bennük lévő anyagtól. Iszonyú fájdalommal jár, oldalra fordulok és összegörnyedek a földön, köhögök és öklendezek, de végül kiürül a számon és az orromon keresztül a sötét massza. A hátamra fekszem és várom, hogy a fájdalom távozzon, és a testem megnyugodjon végre.

A kapu felszíne gyorsan testet ölt. Lehunyom a szemem, és már kicsivel arrébb kerülök, nem lenne jó, ha az örvény újra megnyílna.

Gyenge vagyok. Várok, amíg  a testem erőre kap, és az elmém tisztább lesz. Homok vesz körül, mely hűvös és finoman puha, csak fekszem benne, s közben a tenyeremmel simogatom magam mellett az apró szemcséket. Különös és kellemes érzés a tapintás.

Közben akaratlanul is az eget nézem, melyen csillagok bukkannak fel, és csodálkozom a ragyogásukon. A sötétedő égbolton szivárványos színek kezdenek játszani. Élénk, és gyönyörű. Energia, amely odaátról áramlott át velem együtt, s most összetalálkozott az itteni légkörrel. Narancs, kék, lila, zöld, sárga és piros nyalábok kígyóznak odafenn egy ideig pontosan a kapu felett, aztán hirtelen eltűnnek.

Bátrabban szedem a levegőt, már nem okoz fájdalmat a beáramlása. Lassan minden érzékszervem kiéleződik, minden zavaró elem letisztul a belsőmben. Tapintok, látok és hallok, mint egy igazi ember. És gondolkozom, mert az emberek által alkotott szavak tömkelege zúdul rám.

- Itt vagyok, én vagyok - mondom, és tetszik mélyen zengő hangom, mely másabb, tisztább, mint odaát, és nem hagy nyomot a levegőben, s tetszik, hogy ismerem a szavakat. Szeretem ezt a Földet, mindig itt akarok maradni. Küzdeni fogok ha kell, hogy maradhassak.

 

CALEB: Nem tudom, mi történik velem.  Magas láz gyötör, és egyfolytában hallucinálok.

Éjfél van. Egy hang arra utasít, ki kell mennem az öreg temetőbe, mert ott találok csak választ. De mégis mire? Hisz még a kérdést se tudom, csak azt, hogy piszok rosszul vagyok, és formátlan alakokat látok mindenütt. Nem értem, mi történik velem, de a szüleimet nem akarom halálra rémíteni. Felkelek, és kilopózok a házból, bár nagyon rosszul vagyok. Engedek a hang erejének, nem tehetek mást. Csak most jövök rá, hogy a hang nem kívülről jut el hozzám, hanem az agyamban szólít.

Fél éjszaka a temetőben vagyok. Egész idő alatt tombol bennem a láz, s tudom, csak itt találhatok megnyugvást végre. A hang utasít mikor kell megállnom, én meg csak leülök és várok.

Hideg van. Érzékelem, de a bőröm nem fázik. A csillagos, éjfekete égbolt, mintha rám akarna feküdni. Várok, míg újabb jel nem érkezik egy fénypont formájában a régi, omladozó sírkövek között. Az orrom előtt jelenik meg, olyan, mint egy apró csillag, imbolyog egy darabig, aztán a hang arra utasít, nyissam ki a szám. Minden ízemben remegek, de megteszem. Az apró fénygömb azonnal belerepül, én pedig lenyelem. Olyan érzés, mintha egy kis tűzgolyó gurulna le a torkomban, aztán a gyomromban érzek hőséget. Félek, mert fájdalmat érzek, ahogy szétmállik bennem, és a véráramomba kerülve a testem minden porcikájába eljut.

Néhány perc eltelik, már nem érzem magam lázasnak, és lassan a fájdalom is elmúlik. Érzem, ahogy az ismeretlen energia eggyé lesz a véremmel, és erősebbé válok, mint a legendás Perszeusz. Lehunyom a szemem, és újra meghallom a hangot. Azt mondja, kiválasztottak egy feladatra. Azt mondja, most eljön hozzám valaki és megajándékoz, és amit ad, a küldetésem végéig viselnem kell.

Kérdezni akarom, mi ez a feladat, de csak az elmémben létezik a kérdés, ám a hang megfelel rá.

„Őrszem leszel, aki megvédelmezi a világok közti egyensúlyt.”

Újabb kérdés fogalmazódik meg bennem, mert tudni akarok mindent ezzel kapcsolatban, de a hang csendre int. Azt mondja, idejében megtudok mindent, de most nézzek a hátam mögé. Egy sötét alakot látok közeledni. Mikor a közelembe ér, felállok. Egy öreg, alacsony indián férfi. A haja hosszú, egyenes, inkább ezüstös, mint fekete, egész a derekáig ér, melyet két oldalt egy-egy vékony fonat, és toll díszít. Rojtos kabátot, bő nadrágot és mokaszint visel. Az arcán olyan sok a barázda, hogy legalább kétszáz évesnek gondolom. Orra lapos, a szeme apró és fekete, mint a korom. Nincs pupillája, vagy nincs írisze, ezt nem tudom eldönteni, csak a tökéletesen fekete, igéző köröket bámulom a szeme fehérjében.

Lepillantok a kezére. Felém nyújtja. Egy vékony bőr nyaklánc csüng alá az ujjairól, rajta egy fekete kristályból faragott medállal. Egy pók, talán madárpók. Nem viszolygok tőlük túlságosan, úgyhogy könnyedén elfogadom tőle. Felveszem, és a medált középre igazítom. Felnéznék az öreg indiánra, de már nincs ott.

 

MIA: – Biztos jó lesz neked most egyedül? Próbáld meg nem felkötni magad valamelyik fára, jó? Az a seggfej nem ér annyit.

– Persze, Karen, tudom. Ne aggódj, nem csinálok hülyeséget. Azt hiszem, most már túl leszek rajta.

– Hé, nem muszáj begubóznod, velem is lehetnél! Lemondom az összes izgalmas programomat a nyár hátralevő részére a kedvedért!

– Nem kell.

– Eleget szenvedtél. Mike kitekerheti a nyakát, ha akarod. Én meg a Tináét. Na? Csak engedélyt kell adnod rá. – Felnevetek. Karen nem riadna vissza semmitől, ha rólam van szó. Ezért imádom. Képes rá például, hogy a sült pulykából élőt varázsoljon, ha akar. Meg is tette ezt tavaly hálaadáskor, csak egy seprű kellett hozzá. A pulyka, amit ketten akartunk a hálaadásnapi asztalra tenni amúgy is szénné égett, szóval nem sajnáltuk. Csak egy kicsit.

– Hagyd őket, legyenek boldogok! Remélem, az élettől visszakapják majd mind a ketten a fájdalmat, amit nekem okoztak.

– Abban biztos lehetsz. Az ilyenek mind visszakapják – helyesel a barátnőm. Szinte látom magam előtt, amint vörös fürtjeit rázza, ahogy hevesen bólogat.

– Jó, hogy vagy nekem – mondom elérzékenyülve. Egy pillanatnyi hallgatás a vonal túlsó végén azt sugallja, meghatottam.

– Hát ja. Még jó, hogy legalább én itt vagyok. Nem is tudom, mi lenne veled nélkülem, édesem – mondja komoly hangsúllyal, de aztán elneveti magát. – Írj majd, oké? Tudom, hogy Doville egy elmaradott hely, ahonnét képtelenség telefonálni. Nem is tudom, hogy a fenébe képesek ott megélni az emberek telefon nélkül. Én tuti belehalnék. Se wifi, semmi! Ahhh!

– Most erre van szükségem, úgy érzem. Olyan lesz, mintha visszamennék egy kicsit az időben. Mondjuk úgy ötven évvel ezelőttre. Egyébként meg tévé ott is van. Még akkor is, ha csak három csatornát ad. És a telefont is meg tudom oldani, ha nagyon akarom. A Dovillehez legközelebbi városban.

– Figyelj, nem vagyok benne biztos, hogy mostanában pont egy olyan helyre lenne szükséged, mint Doville. Ott még a madár se jár. Unalmadban fogsz begolyózni, nem is beszélve arról, hogy így csak Zed fog az eszedben járni.

– A nagyiék értenek az unaloműzéshez, nyugi – mondom, de ezzel hazudok. Ahogy visszaemlékszem a legutóbbi nyaramra náluk, a nagyapám akaratlanul elejtett viccein, és a konyhaimádó nagyanyám finomságain kívül nem sok emlékezetes dolgot tudnék felsorolni. Most gondolok csak bele. Tényleg jó ez nekem? Elvágni magam a külvilágtól hetekre? A szüleim biztosak benne, hogy jó helyem van ott, és egyáltalán nem lepődtek meg a kérésemen, hogy meglátogassam a nagyiékat. Hogy Zeddel szakítottunk, nem verték nagy dobra. Legalábbis nem annyira, mint vártam. Apu például csak egyszer akarta lelőni a vadászpuskájával, anyu meg csak egyszer említette meg, hogy az ilyenekre halálbüntetést kellene kiszabni. Hogy három nappal a szakítás után kórházba kerültem, mert se nem ettem, se nem ittam, már megint más tészta.

Akkor mindketten le akarták szakítani tőből Zed micsodáját.

– Na jó, te tudod, de ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek előre – mondja kioktatólag. – Két héttel ezelőtt még azt hittem, el fogom veszíteni a legjobb barátnőmet.

– Csak mert elhagytam magam.

– Mia, kérleek, te nem elhagytad magad, hanem meg akartál halni! Egy gyáva, semmirekellő, koszos féreg miatt! Olyan szarul néztél ki, hogy fájt még rágondolni is! Mi a biztosíték arra, hogy nem esel megint depresszióba?

– Hát… nem tudom, de…

– Na látod, éppen erről beszélek! Nem tudom, anyádékat hogy sikerült meggyőznöd, de engem nem teszel lapátra ilyen könnyen.

– Kösz, de nem kell aggódnod, jól leszek, hidd el. És majd írok, megígérem.

 

ARION: Az erdőben húzom meg magam, mert nem egy nyílt terep, és a fák biztonságot nyújthatnak nekem. A nappali fényben annyi színes dolgot látok, hogy csodálattal tölt el. Sose tudtam például, hogy az ég ilyen gyönyörű, ragyogó hidegkék, a felhők pedig tejfehérek, és olyanok, mint a vattacukrok, amit még sosem ettem. Eleinte nehéz megszoknom a világosságot, de a szemem és a testem is hamar alkalmazkodik. Jól érzem magam, nem érzek éhséget, vagy szomjúságot. Eddig a massza telített, de most már a napfényből táplálkozom, s minden szükségletemet az elégíti ki. Nappalok és éjszakák váltakoztak többször egymás után, mire a testem és a lelkem részévé vált e világnak, s mire tisztába jöttem azzal, mit kell tennem. Keresnem kell valakit, aki segít.

Valakit, akivel érintkezhetek, mert az időm fogytán.

 

MIA: Délelőtt kisétálok a ház elé. Körülkémlelek: homokos-köves barna talaj mindenütt, ahogy elnézek a távoli sivatag felé. Ördögszekerek, meg sziklák, kisebbek, nagyobbak, még nagyobbak.

Izgalmas – gondolom magamban, ám ebben a pillanatban megakad valamin a szemem. Csillogást vélek felfedezni a távolban. Mintha a nap sugara tükröződne vissza valamin. Furcsa, mert messziről olyan, mintha egy tó felszíne lenne, de tudom, hogy arrafelé nincsen víz. Talán délibáb?

A bennem rejlő kutatószellem nem engedi, hogy ne nézzek utána. Bemegyek a házba egy kisebb palack hideg ásványvízért, legalább szomjan ne haljak, míg visszaérek.

Kicsit megélénkül a szél, és az arcomba fúj néhány homokszemet, hunyorogva védekezek a sok, apró tűszúrás ellen. Miközben egyre beljebb haladok, azon morfondírozok, hogy leveszem a cipőm, mert a por és a homok folyamatosan telíti, de aztán a skorpiókra és a kígyókra gondolok. Inkább fél mázsát cipelek a lábamon, minthogy bármelyik is könnyű prédának nézzen!

Amikor odaérek, látom, hogy ez valóban nem egy vízfelszín. Felvonom a szemöldököm. Mi a csuda? Körülbelül három méter átmérőjű lehet, és leginkább egy óriási, kerek pajzshoz hasonlít. A felülete teljesen sima, fémesszürke, és amikor fölé hajolok, látom benne a tükörképem, de csak homályosan.

Leguggolok, és nézem a különös tárgyat, mely olyan nyugodtan hever a homokba ágyazódva, mintha már legalább háromezer éve ott feküdne. Végigsimítom a szabad kezem az ezüstös fémen. Jéghideg, pedig elég rendesen tűz a nap. Az érintésre különös érzés kerít a hatalmába, ezért elhúzom a kezem, és inkább leülök mellé. Lecsavarom a magammal hozott palack tetejét, és belekortyolok a vízbe. Hihetetlenül jól esik. Aztán megint a fura tárgyra koncentrálok. Mi lehet ez? Hogy került ide?

Lerakom a palackot magam mellé, majd leveszem a cipőm, és egyenként kiszórom belőle a belekerült port és homokot, aztán visszaveszem a lábamra. Közben arra gondolok, hogy ezt Karen tutira nem hinné el. Egy ideig még nézem a tárgyat, próbálom kitalálni mi lehet, próbálok magyarázatot találni arra, hogy egyáltalán itt van. Aztán, mikor már nem bírom a nap sugárzásának erejét, felkapom a vizes palackot és felállok, de megszédülök a hirtelen felemelkedéstől, s ekkor belém hasít, hogy ma még egy falatot se ettem, nem is reggeliztem. Mintha a gyomrom is ekkor ébredne a tudatára, hangosan felmordul. Ideje visszaindulnom, bár nehezemre esik otthagyni a tárgyat.

A nap perzselése szinte elviselhetetlenné válik, mire visszaérek a Doville-i házba. Berontok a konyhába, feltépem a hűtőt, visszarakom a vizes palackot, és bármiféle ehető dolog után kutatok. Még csak két napja vagyok itt, de máris többet eszem, mint Ethanben. Azt hiszem, erről nyugodtan és büszkén beszámolhatok majd Karennek…

Tegnapról megmaradt egy csomó minden, - a nagyi szeret túlzásokba esni, ha rólam van szó - de nem foglalkozok azzal, hogy válogassak. Kikapok egy rántott csirkecombot, és ahogy van, hidegen tömöm a számba.

– Ejnye, Mia, miért nem melegíted meg? – Majdnem félrenyelek a meglepettségtől. A nagyi áll a hátam mögött, és kedvesen rám mosolyog, amikor megfordulok. – Jó volt a séta? – Igyekszem nem megfulladni, miközben válaszolok.

– Igen. Nagyapa?

– Elmentek Billel a tóhoz – mondja, aztán felkuncog. – Biztosan bosszús amiatt, hogy a múltkor semmit nem sikerült fognia. Ilyenkor addig nem áll le, amíg legalább egy kisebb halat le nem tesz az asztalra.

– Rettentő meleg van. Nem félsz, hogy rosszul lesz?

– Ha nem tudnám, hogy csak a sűrű bozótból dobálja befelé a csalit, bizony aggódnék. Azon kívül felpakoltak legalább egy tucat hideg sört, úgyhogy igazán nem kell aggódni.

– Hm. És te mit tervezel mára, nagyi? – érdeklődök óvatosan.

– Bettyék lánya és az unokájuk holnap idelátogat, és megkért, segítsek neki a sütés-főzésben, és a ház feldíszítésében. Calebnek születésnapja lesz, és idén itt ünnepli. Egész délután ott leszek náluk. Esetleg van kedved segíteni?

– Hát persze! – vigyorodok el. – De ki is az a Caleb?

– Betty unokája. Persze, te még nem találkozhattál vele… Nagyon ritkán jön. Éppen holnap lesz tizennyolc éves.

Gondolkozok, ki az a Betty, aztán beugrik. Az övé és a férjéé Doville egyetlen vegyesboltja. Betty, azaz Mrs. Lester a haját úgy hordja, mint az a nő a régi coca-cola reklámban: vadszín tincsei laza kontyban trónolnak a feje tetején. A smink az ő számára valószínűleg minden nap kötelező, bár annak stílusa leginkább a ’60–as évekre emlékeztet, amikor a cseresznyepiros ajak, a pirosító, és a szurokfekete tussal kihúzott szemhéj volt a menő, műszempillákkal megspékelve. Lemerném fogadni, hogy Mrs. Lester is tartogat egy-két műszempillát a fésülködőasztalában.

Pávakék selyemblúzban és ugyanolyan szoknyában fogad minket, és rögtön nyájasan megjegyzi, milyen sokat nőttem, amióta nem látott, és mennyire szép lettem. A nagyi megkér, segítsek Mrs. Lesternek a díszítésben, ő pedig máris kötényt ragad, hogy életet leheljen a gyönyörű, sötét-mahagóni bútorral berendezett konyhába. Örülök, hogy messzire elkerülhetem a konyhát, az valahogy sose volt az én világom, és úgy gondolom, nem is lesz.

Estefelé jár, mikor mindennel végzünk, és Mrs. Lester annyira hálás nekünk, hogy meghív bennünket Caleb szülinapi partijára.

Hullafáradtan roskadok le otthon a nappaliban a kanapéra. Ez a meleg… Minden energiáját elveszi az embernek. Hátradöntöm a fejem, lehunyom a szemem, és élvezem, ahogy a ventillátor az arcomba fújja a hideg levegőt. Ez egy isteni találmány. Csak a nagyi kuncogására kapom fel a fejem.

– Elfáradtál?

– Egy kicsit. – Ebben a pillanatban nyílik a bejárati ajtó: a nagyapa hazaért a horgászatból. Ügyetlenül toporog el az előszobáig, majd megpróbálja borulásmentesen a falhoz támasztani a botokat – sikertelenül.

Három horgászbot azonnal eldől, és csattanva ér földet, majd a többi utána. Nagyapám mormog valami káromkodásfélét, azután komótosan felveszi és megigazgatja őket. Betipeg hozzám, – a nagyi addigra már a konyhában van, és az illatáradatból ítélve a vacsorát készíti – és elereszt egy vigyort széles szalmakalapja alól.

– Ezt nem fogjátok elhinni! – újságolja lelkesen, miközben lerogy a hintaszékébe. Félig nekem, félig a konyha felé beszél.

– Micsodát? – kérdezem kíváncsian. Nagyapa leveszi a fejéről a szalmakalapot, és az előtte álló mahagóni dohányzóasztalra dobja, a két hetes újság, és egy tavalyi Scarple magazin tetejére.

– Ezt nem fogjátok elhinni! – ismétli, és felborzolja öreg, néhol májfoltos kezével letapadt fehér haját. Elég vicces így a frizurája, de nem akarok nevetni, csak beleharapok az alsó ajkamba, hogy leplezzem a mosolyom. – Katonák száguldottak el a tó menti úton. Legalább hat… nem, hét teherautón!

– Valóban? – vonom fel a szemöldököm csodálkozva.

– A sivatag felé tartottak, Bill azt mondta, szerinte megint találtak valamit! – Erre már a nagyi is kidugja a fejét a konyhából.

– Megint? –kérdezem. – Hogy-hogy megint?

– Azt mondta, biztos megint azok az izék zuhantak le – folytatja nagyapa magán kívül. – Na, hogy is híjják őket? – kérdezi, s zavartan a nagyanyámra néz.

– Ufóknak, George – segíti ki a nagyi.

– Igen, az! – bólogat, majd rám néz. – Ufók! – Elnevetem magam, mivel sosem hittem az ilyesmiben.

– Ugyan már, nagyapa! Ez egy butaság! Földönkívüliek nem léteznek.

– Ah! – legyint. Visszanézek a konyha felé, de addigra a nagyi megint eltűnik, és az edényekkel csörömpöl. – Nem tudsz te semmit – mondja, aztán szúrósan néz rám – Jól tudom, hogy még mindig fantasztikus történeteket találsz ki? Hogy adhatja írásra a fejét valaki olyan, aki még csak nem is hisz semmiben, hm?

– De az csak fantázia, nagyapa. A regények olyanok, mint a mesék. Csak agyszülemények. Legalábbis a legtöbb – mondom nyugodtan.

– Na persze! Agyszülemény, hm? Mint ahogy az is agyszülemény volt Kopernikusztól, hogy nem a Föld, hanem a Nap a középpont, és a bolygók akörül keringenek? Meg az atombomba is csak agyszülemény volt, amíg Einstein le nem írta az E=mc2 képletet? Meg a repülés is, amit a vrikt fivérek találtak fel először, és…

– Az Wright fivérek, nagyapa – javítom ki önkéntelenül is.

– Én is azt mondtam – morogja. – És az ott kinn, nem egy meteorológiai ballon – mutat a zárt bejárati ajtó felé. – A rozsdás bökőt ide! – harsogja, és a mutatóujjával aszott nyaka oldalára bök. Ráhagyom a dolgot, és a tucat sör számlájára írom. Tisztában vagyok vele, hogy a gyerekek és az öregek rendkívül nagy fantáziával bírnak. Az enyhén ittas öregek pedig különösképp. Bár abban lehet, hogy mégiscsak igazat kell adnom neki, hogy ideje lenne végre nekem is hinnem valamiben, úgy talán az írás is könnyebben menne…

Gyorsan bekapkodom a szalonnás tojást, amivel a nagyi addigra elkészült, aztán felmegyek és lezuhanyozok. Egy szál törölközőben megyek a szobámba. Előkotrok egy fehérneműt, meg egy hosszú pólót, felveszem, aztán megkeresem a cd-lejátszómat, és elindítom a benne lévő cd-t a világ legmegnyugtatóbb zenéjével.

„Ufók” – visszhangzik hirtelen a fejemben nagyapám hangja, a zongora dallamain keresztül. – „A sivatagba tartottak..”

Érzem, hogy eluralkodik rajtam a kényszer. Vissza kell mennem. Felugrok az ágyról, felöltözök rendesen, aztán szólok a nagyinak, hogy sétálni mentem, s kilépek a ház elé.

A nap színt változtatott: már lebukni készül a horizonton. Félgömbje narancsos színben játszik, ahogy körülötte a lustán vánszorgó néhány felhő is. Elindulok, mert az a különös tárgy nem hagy nyugodni.

Félúton már lehet látni a teherautókat, amikről a nagyapa beszélt, csak épp nem hat vagy hét, hanem három. Ott állnak a fémes tárgy mellett, ahogy a katonák is.

Kicsit elbizonytalanodok. Nem biztos, hogy jó ötlet lenne, ha csak úgy odamennék. Sőt, talán az se jó ötlet, hogy állok…

Meggörnyedve szaladok, amíg – talán – a látótávolságukon kívülre esek, de mikor úgy érzem itt az ideje, inkább négykézlábra ereszkedek. Még jó, hogy volt annyi eszem, hogy hosszú szárú farmernadrágban jöjjek és sportcipőben, így csak a kezemet tudja megmarni egy kígyó, vagy megcsípni egy skorpió, ha véletlen beleütközök egybe… Vagy az arcomat. Megborzongok, de aztán harcolva a mérges állatok elleni pánikkal haladok előre. A kíváncsiságom egyre hajt, és ez felülkerekedik a félelmemen. Végtelen hosszú időnek tűnik, míg annyira megközelítem őket, amely már a biztonságos határát súrolja.

A nap a sziklás sivatag alá bukik, de még nincs teljesen sötét. Lapulok és figyelem, mi történik kb. ötvenméternyire előttem. Találok egy nagyobb szikladarabot, és mögé bújok, nem takar teljesen, de talán nem vesznek észre…

Nézem, ahogy a katonák felszedik a fémkorongot. Nehezen megy nekik, mert ékekkel alá kell feszíteniük, hogy meg tudják mozdítani.

Annyira lefoglal a titokzatos tárgy körüli tevékenységük, hogy csak későn veszem észre: a katonák közül hárman elindulnak felém.

– Ajjaj – szalad ki a számon, s hátrálni kezdek. Amikor látom, hogy már vészesen közel járnak, felpattanok a szikla mögül, s futni kezdek olyan sebesen, ahogy csak a lábam bírja. Csak a városka szélének kezdetén merek némiképp lassítani és hátranézni, bár tudom, hogy abból nem sülhet ki semmi jó, ha Mia Porter futás közben tekintget hátra. A katonák eltűntek mögülem, én viszont azonnal megbotlok és elesek. Morgolódva tápászkodok fel. Még egyszer visszanézek, de továbbra se látok senkit.

Fújok egy megkönnyebbülés félét, aztán előre fordulok azzal a szándékkal, hogy hazáig szaladok, ám mintha falba ütköznék. Mivel a hirtelen vett lendületem csak vitt volna előre, teljes erőből puffanok a kemény testbe. Azonnal hátra esem és a fenekemen érek földet.

Mikor észhez térek felpillantok, a zavaró fénytől azonban csak villogó tekinteteket és vigyorgó arcokat látok, de így is tudom, hogy most aztán végem.

 

ARION: Érzem az energiát, amit követnem kell. Amikor meglátom, mintha villám csapna belém. Ledöbbenve nézem. Ugyanaz a lány. Hosszú, barna haja van, smaragdzöld szeme, és nagyon szép. Látom, amint a házuktól a sivatag felé sétál. Óvatlan: a katonák észrevették. Végig figyelem őt, minden pillanatban készen arra, hogy közbe avatkozzak. Két másik is felé tart, de a lány nem látja őket, mert egy másik irányból közelednek hozzá. Elesik aztán felkel de már késő, mert a két egyenruhás elállja az útját. Elkapták. Azt mondja hagyják őt elmenni. Azt mondja nem szól senkinek arról amit látott.

Nézem az ajkát, ahogy a szavakat formálja vele, s egy pillanatra, mintha éppen rám tekintene.

Ahogy találkozik a szemünkön keresztül a lelkünk, hirtelen világosság gyúlik bennem. És akkor már tudom: Ő az.

 

MIA: Arra ébredek, hogy az ágyban vagyok, koszos ruhában és cipőben. Furcsa! Rápillantok az órára: délelőtt tizenegyet mutat. Eddig aludtam volna?! Megdörzsölöm a szemem, előkapok egy topázkék nyári ruhát, szandált, fehérneműt, tiszta törölközőt, és gyorsan elmegyek zuhanyozni, mielőtt a nagyi meglát így, miközben azon kattogok, hogy mi a fene történhetett velem. Úgy érzem magam, mint akin legalább tucatszor átment egy úthenger. Egy csomó tusfürdőt magamra locsolok, élvezem a langyos vízesést, s közben azon gondolkodom, mi az a mérhetetlen üresség, ami tátong bennem. Valami történt tegnap éjjel, de nem emlékszem rá, hogy pontosan mi. Miközben dörzsölöm magam a tengeri szivaccsal, észreveszem, hogy fáj és csíp. Lenézek a hasamra: egy széles, és legalább tíz centi hosszú horzsolás éktelenkedik rajta rézsútosan, és eléggé piros. Mi a csuda?

Tovább vizsgálgatom magam: a bal combomon van egy-két kék folt, meg újabb horzsolások a térdemen, a felkaromon körben pedig lilás elszíneződés, mintha valaki nagyon megszorította volna.

Csak óvatosan mosom le a kétes kinézetű részeimet, aztán gyorsan megmosom a hajam is, majd még kicsit vizesen, kiengedve hagyom.

Ledöbbenve és teljesen értetlenül nézegetem aztán magam a fürdőszoba tükrében. Gondolkodni kezdek, de azon kívül, hogy este elindultam valahová… Hová is? Talán sétálni. Ezen kívül nem emlékszem semmire.

Megnézem a koszos ruhákat, amiket zuhanyozás előtt a padlóra dobtam. Úgy néznek ki, mintha egy kutya szájából rángatták volna ki őket, s aztán megtaposták és megszaggatták volna. A farmerom mindkét térdén elszakadt. Csupa por, akárcsak a pólóm. Talán egy nagyobb sivatagi állatba botlottam volna, csak valahogy kiesett az emlékezetemből? Nem. Az lehetetlen.

Bedobom a szemetesbe a ruhám - nyomeltüntető akció gyanánt, felöltözök, aztán gyorsan visszaosonok a szobámba, és felveszek a ruhára egy lehellet anyagból szőtt blézert. Így nem lehet majd látni a felkaromat ért károkat, a szoknya meg úgyis térd alatt ér véget, szóval azzal se lesz gond remélhetőleg. Éppen csak kilépek az ajtón, a nagyiba ütközök.

Úgy vigyorgok rá, mint aki minimum egy hullát tárol a szobájában, s próbálja azt leplezni.

- Szia nagyi!

- Készen vagy Mia? Mindjárt indulunk. – „Hová is?” – akarom kérdezni, de aztán a nagyi ezt is megmagyarázza. – Nemsokára kezdődik Caleb ünnepi ebédje.

– Öhm… igen, kész vagyok – mondom, és lassan derengeni kezd, miről is beszélt az imént.

– Milyen volt a tegnap esti séta? – kérdezi kedvesen, de azért a szemében látok valami fura árnyalatot.

– Ööö… remek. – Elslisszanok mellette, mielőtt még bármilyen további kényelmetlen kérdést tehetne fel, és lebaktatok a lépcsőn. Nagyapa odalent áll, egy csokor virággal meg egy ajándékdobozzal a kezében, és furcsa grimaszt vág.

– Elindulhatunk végre? – kérdezi kicsit morcosan.

– Tőlem, igen – mondom, és nyomok az arcára egy puszit, amitől kicsit felvidulni látszik. Gondolom, nem önként és dalolva vállalta, hogy elkísér bennünket.

Sok jó dolog van egy ilyen apró városban, mint Doville: például a legmesszebb lakó ismerősödhöz sem kell húsz percnél többet gyalogolnod. Ennek ellenére, mire Mrs. Lesterékhez érünk, a hajam teljesen megszárad.

„Ma sem fog 40 foknál lejjebb állni a hőmérő higanyszála” – gondolom fújtatva.

Nem fér a fejembe a kiesett idő.

„Mi is történt tegnap pontosan? Lássuk csak. Elmentünk a nagyival Mrs Lesternek segíteni, aztán haza, aztán jött a nagyapa és elmesélte mit látott. Ettem, felmentem a szobámba, aztán… igen, megint meg akartam nézni azt a tárgyat, mert úgy sejtettem, a katonák amiatt lehettek kint. Arra is emlékszem, hogy felöltöztem, és el is indultam. Várjunk csak! És a melegítő felsőmmel mi van? Pólóban és farmerban ébredtem. Melegítő felső sehol! Hová lett?

Bárhogy is erőlködök, nem jut eszembe semmi több, mint eddig.

Mrs. Lester már tűkön ül amikor odaérünk. Két legkedvesebb barátnője és férjeik kint ülnek a megterített, hatalmas fehér kerti asztalnál, és mosolyogva intenek felénk.

Hamarosan egy fekete, körlámpás, sötétített ablakos Mercedes gurul a ház elé. Egy magas, aranyszőke hajú, negyven körüli, határozott vonású férfi száll ki a vezetőülés felőli oldalról. Grafitszürke öltönyt, hófehér inget, és sötét nyakkendőt visel. Megkerüli a kocsit és kinyitja az anyósülés felőli ajtót. Mrs. Lester lánya száll ki belőle. A sminkje sokkal szolidabb, természetesebb az anyjáénál, egyszerű bézs kosztümöt visel.

Végül a hátsó ajtó nyílik. Éjfekete, apró szempár szegeződik rám a vékony szemöldök alól. Arca keskeny, bőre szolidbarna, vékony élű ajka féloldalas mosolyt küld felém. Hamuszürke öltönyt és nyakkendőt visel, nyárkék inggel. Egy nagy csokor vörös rózsát tart a kezében, és egyenesen felém jön vele…

Csak akkor térek kissé magamhoz, amikor az orrom előtt nyújtja át a virágokat Mrs. Lesternek.

– Szervusz, nagyi – üdvözli, és egy csókot lehel a nagymamája pirosítóval kikent arcára. Egy kurta pillantást vet rám, aztán követi a nagyijainkat a házba. Zavartan botladozok utánuk, és hálát adok az eszemnek, hogy meg sem kíséreltem magas sarkúban jönni. Csak a házban tűnik fel, hogy a nagyapám nincs sehol. Gondolom, kiült a többiekhez a kerti asztalhoz. A nagyi finoman oldalba bök: értem a célzást. Magukra hagyjuk a családot, és csatlakozunk Mrs. Lester két legkedvesebb barátnőjéhez és férjeikhez, valamint a nagyapámhoz a kerti asztalnál.

– Bill azt mondta, reggelre minden nyomot eltüntettek onnan! – hallom nagyapám harsány hangját, már messziről. Ezt hitetlenkedő, botránkozó fejrázások követik. Nagyi közben kedvesen mosolyogva üdvözli az öreg hölgyeket.

– Hetty, Barbara… – aztán a férjeiket. – Richard, Rayen.. – Ők pedig viszont.

– Gondolod, hogy ugyanaz történt, ami ’47-ben Roswellnél? – kérdezi Richard bácsi. Nagyapa bőszen bólogat.

 – Hát persze! Mi más? – Megborzongok, mert magam is kísértetiesnek vélem az egészet, de kételkedek abban, hogy az a fura, pajzsszerű tárgy egy repülő csészealj lett volna. Hisz olyan nem létezik! És különben se úgy nézett ki, mint egy űrhajó. Nyilván, valamiféle titkos kísérlet, vagy ilyesmi, csak a hiszékeny emberek földönkívüliekkel magyarázzák. Miért pont a mi sárgolyónkat szemelnék ki maguknak az idegenek, ha léteznének is? Ugyan már. Egy szuperfejlett civilizáció magasról lesajnálna bennünket, és nem pazarolná ránk az idejét.

– Ugyan, George! – szólal meg a nagyi szelíden. – Ezt nem tudhatjuk biztosan. – Mintegy végszóra, kilépnek a házból a fiú szülei és nagyszülei. Az ünnepelt pár másodperccel később követi őket. Érzem, ahogy a meleg pír elönti az arcom, mikor tekintetét az enyémbe fúrja. Félrenézek, és hirtelen sokkal érdekesebbnek találom a habfehér abroszt, rajta a málnaszín virágmintás, méregdrága étkészlettel.

A téma a továbbiakban másfelé terelődik a társaságban, de engem nem igazán köt le. Sőt. Egyre rosszabbul érzem magam. Mintha a gesztenyebarna hajú fiú jelenléte megbolygatta volna eddigi egyensúlyomat. Eszembe jut Zed, és összeszorul a szívem.

Nem akarok tiszteletlen lenni, de egyáltalán nem esik jól a csoki torta. Szólok a nagyinak, hogy inkább hazamennék, de persze csak diszkréten. Ő aggódva méreget, de aztán elenged.

Caleb jelenléte úgy érzem, nem tesz jót a mostanra kiegyensúlyozott lelki állapotomnak, úgyhogy jobbnak látom, ha eltűnök.

Mikor a házhoz érek, a lépcsőn ott hever egy poros kupac. Először azt gondolom, valami elpusztult állat, de aztán közelebbről is megvizsgálom. Felemelem a két ujjammal: a szürke melegítő felsőm az.

 

ARION: Nem tudom, mikor, s hogy fedjem fel magam előtte. Csak ülök a hatalmas fa tövében az erdő közepén, és azon gondolkodok, hogyan tovább. Nem akarom megijeszteni, nem akarom, hogy úgy nézzen rám, mint valami szörnyetegre. Mint ahogy tegnap éjjel nézett rám. Az emberek felszedték a kaput. Hát persze. Az energia, amely az érkezésemmel együtt jött, megmutatta nekik, hogy mi történt, és hol, csupán idő kérdése volt, hogy megtalálják. Még véletlenül se maradhat bizonyítéka annak a nyomasztó világnak. Itt a katonákat kivéve senki ember nem tudhat róla, különben még katasztrófát okoznának a kíváncsiságukkal.

Ezért is támadták meg őt.

Remélem, kellőképpen sikerült elfeledtetnem vele a történteket, nem akarom, hogy így emlékezzen rám.

Különös dallamokat hallok a fák tetejéről, melyek kellemesek a fülemnek. Odaát is léteznek madarak, de sose hallottam a hangjukat. Lehunyom a szemem, élvezem a friss szellő simogatását, és a természet hangját. Boldogságot érzek, ugyanakkor cseppnyi félelmet is. Félek, hogy elveszek, s nem láthatom, nem hallhatom többé e gyönyörűséges világot.