Az Árny - I. Könyv - Második rész Ethan

 

Második rész

Ethan

 

 

Még egyszer hallgasd meg őt,

ha azt kéri, ne hagyd el,

mert a jövő sötét árnyékába készül,

s te nem tehetsz ellene.

 

 
 

1. FEJEZET

 

Ha érzed, de nem tudod, akkor is nyilvánvaló a számodra.

 

MIA: – Na mesélj! Mi a fenét csináltál abban az uncsi Dovilleben, hogy csak egyetlen nyomorult levelet sikerült összevakarnod? Amúgy kösz a képeslapot, jól esett! – Vörös hajú barátnőm úgy mereszti rám opál szemeit, mintha egy kisebb apokalipszist háríthatna el a magyarázatommal arról, miért hanyagoltam őt egy egész hónapon keresztül. Bár elmondhatnám a teljes igazságot! Ehelyett közlöm vele, hogy járok valakivel, de valószínűleg az se döbbentené meg jobban, ha beszámolnék Arionról az Árnyról, meg arról, hogy a fiúm… nos, emberfeletti. Miután túlesik az első köhögő rohamon, egy „Lepetézek!”-en, meg egy „Jézusatyaúristen!”-en, szívből örül annak, hogy ismét boldognak lát. Kénytelen elismerni, hogy valamely titkos, hihetetlenül szerencsés pasivonzó agyzugom ezúttal jól döntött, amikor azt javasolta, hogy utazzak Dovillebe. Egész héten erről fecsegünk, és egy délután, amikor Caleb elegánsan leparkol mellettünk vadiúj mercijével, úgy kell Karen állát felkaparni a földről. Az egész további hónap azzal telik, hogy Karen váltott káromkodását és gratulációját hallgatom, miközben egy Caleb klónért könyörög. – A lelkem is eladnám az ördögnek egy ilyenért – mondja fátyolos tekintettel, amikor Caleb ismét eljön értem a sulihoz.

– Ja – értek egyet vigyorogva. – Én is.

– Miket beszélsz?! Hiszen te már eladtad. Mondd, nincs véletlenül egy öccse vagy egy bátyja ennek a félistennek?

– Sajnos nincs – sóhajtok együtt érzően. Zed sétál el mellettünk, Tinával kéz a kézben. Bár már nem mozdul meg bennem semmi ha ránézek, mégis taszít a látvány. Tinát ugyan nem ismerem túlságosan, mert másik évfolyamra jár, de Karen szerint Zed a tizenhetedik a listáján. Nos, a külseje alapján ezt simán el is tudom képzelni róla…

Amikor elmennek mellettünk, Zed bugyuta tekintettel bámul. Tüntetően elfordulok, és puszit adok Caleb ajkára.

– Milyen napod volt? – kérdezi, de látom, hogy hosszasan és dühösen néz Zed és Tina után.

 

CALEB: Az első fogadalmamat készülök betartani. Megtanítom azt a mocskos férget arra, hogyan kell bánni a lányokkal. Kiszimatolom, mikor végez, aztán meglátogatom az iskola mögötti pályán, ahol minden pénteken focizik a haverjaival. Már messziről kiszúrom, egy igazi seggfej típus. Az a fajta, aki azt gondolja, csak mert jól néz ki, bármit megtehet a nőkkel. Hát most megtanítom neki, hogy ez nem így van. Megvárom, amíg lemegy a meccs, a hátam az iskola oldalfalának támasztva karba font kézzel nézem, amikor elmegy mellettem úgy, hogy észre se vesz.

– Te vagy Zed Edkins? – Hátraperdül és meglepetten néz rám csatakos barna haja alól.

– Na és akkor mi van? Ki vagy te? – „Nemcsak seggfej, de még bunkó is” – könyvelem el. Elé sétálok, és a lehető legzordabban pillantok rá. Fintorogva fedezi fel, hogy nem vagyok egy átlagos srác. – Mi a francé ilyen a szemed?

– Nem mondták még neked, hogy a lányok érzékenyek? – kérdezek vissza.

– Hogy mi van?! Ki a franc vagy?

– A lányok új védőangyala – mondom, és bevágok neki egyet teljes erőmből. Métereket repül hátra, aztán amikor földet ér, nem mozdul.

 

ARION: Eltelt egy hónap, és az Őrszem még mindig nem akadt a nyomomra. Ez jó jel. Azt jelenti, hogy sikerült csökkentenem az energiát, amely elárul, és minél gyengébb energia vesz körül, annál nehezebben talál rám, annál közelebb kell kerülnie hozzám, hogy egyáltalán érzékelni tudjon. Mia szereti az iskoláját, sokat mesél a legjobb barátnőjéről, Karenről. Minden nap meglátogat a lakásban, és néha késő este én is meglátogatom őt a szobájában. Boldoggá tesz a gondolat, hogy most már barátként tekint rám, hogy megszokta a jelenlétem, hogy nem viszolyog tőlem, hogy sokszor megérint, néha meg is ölel, és ez elmondhatatlanul jól esik nekem. Ő a védőpajzsom, a barátom, az egyetlen, akinek számítok, az egyetlen, aki tud a létezésemről, és akinek érek valamit. Értelmet nyert mindaz, amit eddig nem tartottam fontosnak. Nélküle létezni sem tudnék, és már tudom, hogy bizonyos szempontból szerencsés vagyok. Igen, szerencsés. Miatta.

 

MIA: Csak másnap ér a hír, hogy Zed kórházba került. A suliban egész délelőtt erről beszél mindenki. Karennel összenézünk, amikor elhaladunk a folyosón a szekrényeink felé, és egy kisebb csapat fiú – Zed focista haverjai – erről beszél. Szándékosan lelassítok, hogy az utolsó szót is halljam.

– Szerencse, hogy életben van – mondja Chris az iskolai csapat hátvédje, és Zed legjobb haverja. Fekete haja millió tüskékben mered az ég felé. – Az anyja azt mondta, hogy ha csak egy perccel is később ér oda az orvos, már nem élne.

– Szerinted ez igaz, vagy már megint nagyzol, mint mindenben? – súgja Karen, mikor elhagyjuk őket.

– Nem tudom – felelem. – De igazad volt, amikor azt mondtad, hogy visszakapja még az élettől az ocsmány viselkedését.

– Ja… de azért ez elég durva, nem? Zed Edkinst kicsinálják. A Nagy Zed Edkinst! Minimum egy Szupermen kellett hozzá. – Vörös hajú barátnőm nem is mond olyan nevetséges dolgot. Ugyan, ki merne ujjat húzni Zeddel? Köztudottan a legerősebb srácok közé tartozik. Aki kórházba küldte, vagy nem ismeri elég jól Zedet, vagy teljesen lökött. Ráadásul igen jó fizikummal kell, hogy rendelkezzen. Sokan utálják a kinézete és a fellengzős viselkedése miatt, ezt magam is tapasztaltam, amikor a barátnője voltam. Ugyanakkor azt is tudom, hogy kevés az a srác, aki ki merne kezdeni vele.

– Igen, elég furcsa – hagyom rá, de legbelül sejtem, ki lehetett az elkövető. Bár Calebről nem gondolnám, hogy Arionon kívül bárkinek képes lenne ártani, azért a kétely mégis ott motoszkál bennem, és ez nem hagy nyugodni.

Eljön a péntek este, és Caleb hajszálpontosan érkezik meg hozzánk. Amikor először bemutattam anyáéknak, igen meglepődtek, de örültek is neki. Illetve, anyu igen, apu viszont rögtön megjegyezte, hogy a Zed-eset – vagyis, ahogy az óta nevezi, a „Zed-anomália” -  óta medveölő töltényeket tart. Caleb nem szólt, de tudomásul vette a dolgot, csak már négyszemközt mondta el nekem, hogy komoly apám van, viszont megérti.

Amikor végre kettesben maradunk, kérdezgetni kezdem, tud-e arról, hogy Zed kórházba került, és elmondom neki, amit Christől hallottam.

– Megérdemli az a féreg – mondja közönyösen. Az arckifejezéséből ítélve nem lepődött meg rajta túlságosan, ami még inkább alátámasztja a gyanúm.

– Miért kellett bántani? – kérdezem szigorúan. – Mert te voltál, igaz?

– Nem tagadom – von vállat. – Én tettem. Senki nem bánhat így el egy lánnyal, és ezzel jobb, ha tisztába jön, még mielőtt többekben is kárt tenne. – Lehunyom a szemem, és veszek egy nagy levegőt, hogy lenyugtassam magam, aztán kifújom, végül visszapillantok rá.

– Caleb… ha ez kiderül, bajba kerülhetsz miatta. Én már régen túltettem magam rajta, nem kellett volna… Ne hidd azt, hogy nem fog elárulni, ha észhez tér.

– Nem fog elárulni.

– Mitől vagy olyan biztos ebben?

– Tudom.

– Caleb!

– Csak bízz bennem, oké? – Dühös. Már megint, és mostanában egyre sűrűbben.

– Nem ismerek rád – mondom halkan. – Nem ilyen voltál.

– Mindig ilyen voltam – vágja rá, és fúj egyet. Olyan most, mint egy makacs gyerek. Nem ellenkezek tovább vele, csak hozzábújok, ő pedig gyengéden megcsókol.

 

CALEB: Elvesztettem az energiát. Biztos vagyok abban, hogy érintkezett valakivel. Dovilleben már biztosan nincs. Valahányszor visszamegyek, mindent ugyanolyannak találok. A nagyapám is azt mondja, hogy szerinte eltűnt a szörnyeteg. Talált egy embert. Ez egészen biztos. Egyedül az anyám tudja, mi történik velem, mert neki már nem újdonság. Nagyon félt engem, és átkozza a vérvonalam. Az apai nagyapám és az apám is fiatalon haltak meg, de amíg a nagyapám valóban baleset áldozata lett, az apámnak egy Árny miatt kellett meghalnia. Iskola után kereséssel töltöm az időm nagy részét. Néha elkapok egy gyenge energiafoszlányt, de mikor követem, egy idő után eltűnik, mintha sose létezett volna. Olyankor érintkezhet közvetlenül a kiszemeltjével. Ha elkések, akár emberré is válhat, ha pedig így lesz, én már sosem lehetek a régi Caleb Blair.

 

ARION: Akárhogy is, az első otthonom mindig az erdő lesz. Az ethani nagyon hasonlít a Doville-i erdőre. Gyakran kijövök ide, hogy emlékeztessem magam a célomra, mert néha, amikor Mia velem van, elfeledkezem róla. Olyankor az jár a fejemben, hogy szeretném őt boldoggá tenni, szeretném hallani a nevetését és tudni, hogy jól érzi magát velem. Tél van, és a fák kopasz ágai között száguldanak lefelé a hatalmas hópelyhek, megállapodnak a ruhámon és a fejem tetején. Sosem láttam még hóesést. Az Árnyékvilágban évszakok sincsenek. Kinyújtom a kezem, és hagyom, hogy a hideg hókristályok a tenyerembe érkezzenek. Látom a szerkezetüket: mindegyik más. A testem melegétől nem sokáig csodálhatom őket, a ruhámon több ideig megmaradnak. Lágyan kiengedem a számon a levegőt: olyan hideg van, hogy látszódik, mintha füst lenne. Elmosolyodok. Szeretem az évszakokat, szeretem a telet.

 

MIA: Karennel az iskolabuszon ülünk, és én az ablakon át bámulom a hóesést. Most szokatlanul korán jött a tél, így a kocsimat otthon kellett hagynom, hogy apu kicserélhesse rajta a gumikat télire. Ráadásul közeledik a tizennyolcadik szülinapom. Azt mondják, az ember tizennyolcadik szülinapján biztosan történik valami, ami megváltoztatja az életét. Anyu rátalált apura, a nagyi pedig éppen akkor hozta világra anyut. Mindketten a tizennyolcadik szülinapjuk után nem sokkal éltek át egy csodát.

Ha úgy vesszük, nálam már megtörtént ez a csoda, éppen a nyáron, amikor megismertem Calebet és Ariont. Azt hiszem, attól nagyobb és különlegesebb dolog nem következhet be az életemben, – sőt, senki életében - mint belecsöppenni egy természetfeletti világba. Szóval, ezt már nemigen múlhatja felül semmi. Túltettem mindenkin a családban egy évezreddel előre-és visszamenőleg is azt hiszem.

– Mit nevetsz? – Karen kérdése visszahúz a valóságba.

– Hogy?

– Magadban nevettél – mondja lassan, mikor rájön, hogy fogalmam sincs, miről beszél. – Az előbb. Bámultál ki az ablakon, és közben nevettél.

– Ja… az. Igen, mert… eszembe jutott, hogy vajon kit fognak a fiúk először megfürdetni az idén – mondom gyorsan az ablak felé biccentve.

– Szerinted nem furcsa, hogy már októberben havazik? – kérdezi komolyan. – Anyám azt mondja, ilyen szokatlan időjárás nem volt kábé úgy negyven éve.

– Komolyan?

– Meteorológus, úgyhogy neki elhiheted.

– És mit mondott, miért van ez?

– Igazából fogalma sincs – vonja meg a vállát. – Ő személyesen most találkozott ilyen esettel először. De még a főnöke, Mr. Densen se tudja, pedig ő már legalább ezer éve a pályán van. Csak annyit, hogy megbolondult az időjárás, és nem tudni mikor hagyja abba.

– Na és negyven éve mikor hagyta abba?

– Akkor egy évig tartott a kavarodás. A nagymamám azt mesélte anyának, hogy júniusban havazott, decemberben pedig negyven fok meleg volt. Aztán meg tornádók söpörtek végig több városon.

– A tornádó nem újdonság.

– Ez igaz – ért egyet. – Csakhogy a tornádók rendszerint nem eltüntetik a városok felét, hanem szétrombolják.

– Tessék? – kérdezem meglepve. – Mi az, hogy eltüntetik? Ez…

– Hihetetlen, igen, tudom – mondja, és látom rajta, hogy őt is rendkívül izgatja a sztori. – De megtörtént. Ethan, Shadow city és még két szomszédos város fele tűnt el, mintha sose lett volna. Mintha valami fekete lyuk beszippantotta volna őket. De persze a kormány ezt is eltussolta, mint mindent…

Amíg előkészülünk az első órára még mindig azon jár az eszem, amit Karen mesélt. Tényleg lehetséges lenne ilyen? Na de miért is lepődök meg? Azok után amiben mostanában élek…

Elhatározom, hogy otthon kifaggatom erről a szüleimet. Hogy-hogy nekem eddig senki nem mesélt róla? Bár negyven év azért hosszú idő. Én rendszerint azt is el szoktam felejteni, mi történt a városban, vagy a városon kívül egy hete. Egyáltalán nem is szoktam nézni a híreket se, csak ha véletlen odakapcsolok a tévén és éppen az megy, akkor nézem egy pillanatig, de csak amíg ismét csatornát váltok. Mostanában minden a pénzről és a politikáról szól, és engem egyik se érdekel igazán.

 

ARION: Három rövid kopogás az ajtón. Mia jött, mint minden este. Kezdem megszokni a lakást, bár néha kicsit egyedül és bezárva érzem magam. Mielőtt belép, lerázza magáról a maradék havat.

– Hoztam még könyveket neked – mondja széles mosollyal, és előhalászik a hátizsákjából három kötetet. – Remélem, ezek is tetszeni fognak. – Elveszem tőle és megnézem. Robinson Crusoe, Gulliver utazásai és Sherlock Holmes kalandjai. – Tudod, hogy nemsokára szülinapom lesz? – kérdezi, én pedig félreteszem a könyveket, és csodálkozva nézek rá.

– Szülinap?

– Igen. November másodika. Az a hónap és az a nap, amikor megszülettem, csak éppen tizennyolc évvel korábban.

– Most milyen hónap és nap van? – kérdezem. Mia elmosolyodik, és előhúz a hátizsákjából egy füzetecskét. Számok és nevek vannak rajta.

– Ez egy naptár. Ma október tizenhetedike van, hétfő – mondja, és az egyik hasábra bök, aminek a tetején be van keretezve egy szám és egy szó. Aztán lapoz párat, és rámutat egy másik hasábra. – November másodika pedig itt van. Látod? Ez tizenhét nap múlva lesz, szerdán. Tudom, hogy nem ismered az időbeosztásunkat, de szívesen megtanítom neked – mondja, amikor látja, hogy zavarba jövök, mert nem értem, miről beszél.

– Tanítsd meg – kérem, mert mindent tudni, ismerni akarok az emberek szokásairól. Egészen késő estig tanít, és nagyon türelmes velem. Többször elismétli amit nem értek, én pedig lassan felismerem a naptár rendszerét. Felsoroltatja velem az évszakokat, a hónapok és a napok neveit, aztán letesztel a napár segítségével. Amikor mindegyik kérdésére tökéletesen felelek, örvendezik és megölel.

 

MIA: Amikor felébredek, anyu és apu hangját hallom. Valamit sugdolóznak az ajtóm előtt. Hallom, amint anyu azt kérdezi aputól, szerinte felébredtem-e már. Apu erre olyasmit mond, hogy szerinte nem, de ha most hangosan rám törnének, biztosan a szívbajt hoznák rám. Szinte magam előtt látom, amint feljebb tolja az orrán a szemüvegét, miközben beszél.

Anyu azt mondja, akkor csapjanak valami zajt előtte. Elmosolyodok. Sose ment nekik a feltűnés nélküli meglepetés-okozás. Anyu olyan akár egy kamasz, nem csak külsőre fiatalos, hanem belül is gyermeki. Apu meg szereti azt a fajta okostojás szerepét játszani, aki ezzel egy időben humoros is. Nem mindig sikerül neki, de pont ettől vicces. Imádom őket!

– Felébredtem! – kiáltom ki segítségnyújtás gyanánt, mire egyszerre rontanak be az ajtón és rohamoznak le boldog szülinapot kívánva. Anyu majdnem rám borítja a hatalmas habos tortát, amit a jobb tenyerén tart, de az utolsó pillanatban sikerül egyensúlyban tartania. Mikor a nagy megkönnyebbülés után elfújom rajta a gyertyákat, megcsörren a mobilom. Caleb az.

Délutánra mindenki felköszönt, kivéve egyvalakit. Mivel szülinapom van, kérek egy szabadnapot a szüleimtől, vagyis, hogy ne kelljen suliba mennem. Caleb egész nap nálam van, azt mondja, ő is kimenőt kért. Anyu és apu megengedik, hogy nálunk ebédeljen, és átadja az ajándékát: egy nagy csokor virágot és egy gyönyörű nyakláncot, amin egy kicsi, szív alakú medál lóg, és a nevünk kezdőbetűi vannak belevésve, közöttük egy „és” jellel. Azonnal a nyakamba rakja, és meghagyja, hogy soha ne vegyem le. A szülinapi tortámból viszont úgy kell ráerőszakolnom egy szeletet, mivel még élénken emlékszik arra, hogy én nem ettem az övéből.

Karen is befut délután, a kezembe nyom két könyvet ajándék gyanánt, aztán meghív egy csajos délutánra. Nagyon ciki, de le kell mondanom, ráadásul ügyelnem kell rá, nehogy a legjobb barátnőm megorroljon rám emiatt. Calebbel ugyanis nem lehetek együtt minden nap. Bár Dovilleben megígérte, hogy minden délután átjön Ethanbe, nem igazán így alakult a dolog. Azt mondja, szigorú az iskola, és vannak gyakorlati hetek, amikor késő estig edzések meg hasonló dolgok vannak. Elfogadtam, s bár nem örülök túlságosan, nem fogok keresztbe tenni a pályafutásának, ezt már eldöntöttem. Tudom, milyen fontos neki ez az iskola. Anyuéktól klímát kapok a kocsiba. Szuper! Lassan már tényleg olyan lesz, mint egy igazi autó, és ha legközelebb Dovillebe megyek, már nem kell minden ablakot letekernem, hogy meg ne fulladjak, télen meg nem fogok belefagyni az ülésbe.

Eljön az este. Olyan hamar eltelik a nap, hogy észre se veszem. Amikor végre ágyba bújok és elkezdem olvasni a Karentől kapott egyik könyvet, azon kapom magam, hogy szomorú vagyok. Ez a nap nem volt tökéletes Arion nélkül, bármennyire is jól éreztem magam. Pedig még a naptáramat is szándékosan hagytam nála…

Éppen egy nagy sóhaj közepén tartok, amikor megjelenik pont az ágyam mellett.  Majdnem sikoltok, de sikerül visszagyűrni az ereimbe a velőtrázó kiáltást. S mintha ezzel még inkább megakadályozhatnám, mindkét kezem a számra tapasztom.

– Ne haragudj, Mia – mondja, mikor látja eltorzult ábrázatomat. Egy pillanatra lehunyom a szemem, aztán leengedem a kezem.

– Semmi vész – nyögöm. A szívem még mindig zakatol. Leül az ágyam szélére, és az arcomba hajolva bámul. Hagyom, mert tudom, miért teszi. Mikor megnyugszom egészen, elmosolyodok. – Kösz.

– Boldog Születésnapot neked, Mia Porter – mondja, és elővarázsol a köpenye mélyéről egy kicsi, hosszúkás csomagot. A csomagolás leginkább színes szalvétára emlékeztet. Csodálkozok, mert azt egyáltalán nem említettem neki, hogy a szülinaposok ajándékot is szoktak kapni. – Az egyik könyvben olvastam róla, mi ilyenkor a szokás – magyarázza meglepett tekintetemnek, és felém nyújtja az ajándékát. Kibontom: egy madártoll hever benne, gyönyörű jégkék színben. Mintha valóban jégből faragták volna.

– Ez… nagyon szép – mondom csodálkozva. – Milyen madár tolla?

– Egyszerű galambtoll – mondja és elmosolyodik. – Csak én egy kicsit átalakítottam.

– Hogyan? – Arion gondolkozik egy percig.

– Azt is olvastam, hogy nem illik az ajándékról kérdezni. – Elnevetem magam.

– Ez igaz. – Lenézek a kezemben a tollra, és a szabad kezemmel végigsimítok rajta. Azt várom, hogy hideg lesz, de nem az. – Köszönöm – mondom meghatva. Úgy érzem, most már elkönyvelhetem a tökéletes szülinapot.

 

CALEB: A soha meg nem élt emlékek úgy törnek rám, mint a nyári vihar. Csak képzelgések ezek, olyan emlékképek, amiket én kreáltam magamnak. Amikben elképzelem, mi lett volna, ha ő nevelhet fel. A fényképét nézem, keresem a hasonlóságot köztünk. Ha a régi Caleb Blairhez mérem, egyértelmű: a szemünk, az orrunk vonala és a fejformánk teljesen azonos. Ez az egyetlen fényképem róla, ekkor még nem volt Őrszem. A vasmadarának támaszkodik pilóta ruhában és nevet, amitől apró ráncok gyűrődnek a szeme mellé. Boldognak látszik.

Egy évvel az után halt meg, hogy a barátja lefényképezte egy légi gyakorlat után, mindössze harminc évesen. Egy rohadt szörnyeteg miatt, akivel egyszerre ért véget az életük, de szerencsére a szörny nem sokáig időzhetett ebben a világban, mert az apám mindig elvégzett minden feladatot, amit egyszer rábíztak. És soha nem hibázott. Visszaemlékszem arra a pár emlékfoszlányra róla. A nevetésére, amikor játszottunk, a hangjára, ami mindig olyan magabiztosan és oltalmazón csengett. És tudtam, hogy én is olyan szeretnék lenni, mint ő, olyan bátor és talpra esett. Amikor biciklizni tanított, amikor beültetett a vasmadarába, amikor a fejemre húzta a sisakot, és én eljátszhattam, hogy ő vagyok.

A gyengéd szorítás a vállamon visszaránt a jelenbe. Merev arc néz le rám, ám halvány, fájdalmas mosollyal. Halványkék szeme csillog a könnyektől. Ő is gyászol ma, ahogy én, hiszen az apám ezen a napon halt meg tizenhárom éve. Elenged, aztán leül mellém a kanapéra, s szinte királynői testtartásban állapodik meg.

– Az édesapád nagyon szeretett téged – mondja halkan.

– Kár, hogy nem sok emlékem van róla.

– Nem akarná, hogy az életedet kockáztasd azok miatt.

– Büszke lenne rám, ha tudná, milyen komolyan gondolom a feladatom. – Anyám felsóhajt. Máskor kisimult arca most elgyötörtnek és öregnek tűnik. A mai napja valószínűleg piálással fog telni, mint minden évben. John pedig konferenciaülésen van a társvállalkozóival, mint minden évben, és csak késő éjjel jön haza. Ez amolyan néma egyezség köztük: John hagyja anyámat gyászolni, anyám pedig gyászol egyedül, vagy velem.

– Más is elvégezheti a feladatot helyetted. Nem kényszerűségből volt az apád se Őrszem, hanem mert az akart lenni. A szabad akarat mindenütt szent.

– És én is az akarok lenni – mondom komoran. Úgy érzem, ha levenném magamról ezt a terhet, azzal az apám emlékét tipornám a sárba. – Negyven évvel ezelőtt egy ősvadász sarja rábízta az Árny visszaküldését egy magtalan emberre, és lám, mi lett belőle. A szörnyeteg egy éven keresztül okozott kárt a Földön, amíg sikerült megölni. S ezzel együtt megölt egy ártatlant is. Nem bízhatom másra. Ez az én dolgom, az én kiváltságom.

– Kiváltság? – kérdezi megvető hangsúllyal. – És mit kapsz ezért cserébe, Caleb? Miféle jutalmat? Mert az apád nem kapott semmit sem azért, hogy feláldozta az életét egy olyan világért, amiben nem is élhetett tovább.

– De mi élhetünk, és ezt neki köszönhetjük.

– Nekem a régi kisfiam kell. Vissza akarom kapni – elcsuklik a hangja. Könnyek csordogálnak a szeméből. Megfogom a kezét, és szeretettel nézek rá.

– Most is itt vagyok, anya. Én vagyok. – Hevesen rázza a fejét, de a sírástól képtelen megszólalni. Csak rám borul és ölel, úgy szorít magához, mintha utoljára tehetné, és zokog.