Eredet

 

 

 EREDET

 

Cathrin Smith

 

2016

 

Minden jog fenntartva!

 

 

ISBN 9789631253634

 

A Teremtők c. regény átdolgozott, bővített változata az eredeti címmel.

 

Ehnaton emlékére szeretettel.

 

„Ezt a helyet senki ember fia meg nem találhatja,

Amíg az Úr az ő népét újra össze nem gyűjti

És meg nem áldja."

/Makkabeusok 2,4–7./

 

„Aki a holtak nevét kiejti, élővé teszi azokat.”

Ki Egyiptomban született,

minden ízében egyiptomi marad,

bárhová sodorja az élet,

lélekben mégis örökre ott ragad.

 

Ki messzi csillagok bölcsőjében ringott,

sehol máshol nem találhat otthont,

mert oda vágyik vissza bármerre is jár,

s bárhol is éri végül utol a halál.

 

A regényben valós és kitalált helyszínek, személyek, intézmények egyaránt szerepelhetnek, de minden, ami velük kapcsolatos, kitalált, csupán a képzelet műve!

Azonban szerepelhetnek a történetben valós régészeti eredményekre alapozott feltevések is!

 

Hűvös volt az éjszaka, a gízai fennsíkon síri csend honolt. A piramisok néma óriásként tornyosultak a magasba. Tudtam, ha most szóra bírhatnám őket, mindent elmondanának nekem. Mindent ami történt, és mindent, ami ezután történni fog. Talán jobb is így, hogy nem beszélnek, csak állnak szótlanul, megtört csúcsukat az ég felé szegezve, titokzatosan.

Mély levegőt vettem, azután elindultam a Nagy Piramis felé. Jobb kezemben még szorosabban markoltam az apró tárgyat. „Biztosan ez a helyes?” – kérdezte egy hang a belsőmben. Lelassultam és gondolkodtam egy kicsit, aztán mégiscsak folytattam az utam. ”Igen, meg kell tennem” – döntöttem el magamban a kérdést.

 

1.

 

Azt mondják, sokkal gyorsabban nőttem fel, mint a többi gyerek. Ezt mondta az anyám, és ezt mondta a családunk orvosa is. El kellett fogadnom, hogy bizonyos tények megmásíthatatlanok, mint az is, hogy különbözök a többi embertől. Ott van például a koponyám hátulsó részének deformitása.

„– Ez… egyszerűen hihetetlen! Ez nem Marfan-kór, az bizonyos. Mira koponyájának hátsó része szinte szabályos gúla. És ennek a gúlának a csúcsában ott van egy kicsi agykezdemény, amely egy vékonyka érrel összeköttetésben áll a normális agyával. Ami azt jelenti, hogy akár növekedésnek is indulhat ez a kis kezdemény. Jobb lesz, ha félévente ellenőrizzük, hogy minden rendben van-e, nem tudhatjuk, meddig fog növekedni, vagy milyen károkat okozhat Mirának ez a nem kívánt szerv.” – Ezt Fruzsánszky doktor mondta még a születésemkor a szüleimnek. Anyám ez után félévente kontrollra hordott, aztán már csak évente, de szerencsére a csökevényes agyacska nem mozdult sehová.

Emellett ott van a másik: az ujjaim vékonyak, és hihetetlenül hosszúak, ezt pedig sokan meg is bámulják, mert a szokásosnál három centiméterrel nagyobbra nőttek. Amikor jelentkeztem az ELTE egyiptológia szakára, az egyik leendő tanárom rögtön megjegyezte, hogy inkább zongoristának kellene mennem a rendkívül hosszú ujjaim miatt. Nem vettem fel túlságosan a dolgot, mivel biztos voltam abban, hogy én egész egyszerűen egyiptológusnak születtem. Ezt be is bizonyítottam: olyan gyorsan sajátítottam el a hieroglifák fordításának mikéntjét, hogy a diplomaosztáskor Gyenge professzor - aki a zongoristás megjegyzést tette – megkérdezte tőlem, hogy nincs-e véletlenül valamilyen rejtett képességem. Nos, valóban van: az agyamban valamiért hihetetlen gyorsan nyernek értelmet a szent vésetek, de ezt neki inkább nem árultam el.

A harmadik dolog: a félig egyiptomi származásom. Ez meg is látszik rajtam: a hajam feketeségén, a bőröm kissé sötét színén, talán még az orromon is. Igen, sokan, akik akár csak egy fényképet láttak az apámról, azt mondták inkább vagyok az ő lánya, mint az anyámé, aki tipikus magyar nő. Csakhogy arra senki sem gondolt, - főképp én nem - hogy ezek a jellegzetességek valójában miért is vannak.

Az apám meghalt autóbalesetben, amikor én még két éves se voltam, szóval, egyáltalán nem emlékszem rá. Anyámmal egy menekült táborban ismerkedtek meg, és rögtön fellángolt a szerelem közöttük. Apám ezért Magyarországra költözött véglegesen, de a sorsa utolérte, és nem hagyott sok időt arra, hogy anyámmal szeressék egymást. Anyám később, amikor nagyobb lettem, elmesélte, mi történt, s hogy miért kellett apa nélkül felnőnöm.

Apámat a szülei túlélték, és ragaszkodtak hozzá, hogy a saját hazájában, a saját szülőfalujában temessék el, édesanyám pedig most megbízott engem azzal a feladattal, hogy miközben az egyiptológus címszó alatt szerzett szakmai tudásomat kamatoztatom, keressem fel sosem látott nagyszüleimet, s látogassam meg az édesapám sírját. Neki erre idáig nem volt lehetősége, főképp, mert sosem volt annyi pénze, hogy Egyiptomba utazzon. Egyedül tartott el, nagyon nehezen éltünk, az egyetem pedig rengeteg pénzbe került. De nekem összekuporgatott egy tanulmányi út árát az évek alatt, a jeles diplomámért cserébe.

Ezért elhatároztam, hogy eleget teszek a kérésének, ennyivel minimum tartozom neki és az apámnak is. Másfelől pedig nagyon szerettem volna megismerni az apámat legalább a nagyszüleim emlékezetén keresztül.

 

2.

 

Az utazás hosszú és fárasztó volt, de szerencsére El-Gízában várt rám az előre lefoglalt szobám. A repülőtér kijáratánál megálltam, körülnéztem, aztán lehunyott szemmel beleszippantottam a szmogos, poros egyiptomi levegőbe. „Végre itt vagyok!” – gondoltam diadalittasan, és elvigyorodtam. Biztosra veszem: ha tudtam volna mi vár itt rám, el se jövök.

„A Kaoud Delta Pyramids Hotel négycsillagos szálloda, El-Gíza városnegyedében fekszik, húszpercnyire a városközponttól, közel a piramisokhoz. Minden szoba orientális arabeszk stílusban berendezett, fürdőszobás vagy zuhanyzós, légkondicionált, többségében piramisokra néző lenyűgöző panorámájú, tévével, videóval, rádióval, telefonnal, hűtőszekrénnyel felszerelt. Szolgáltatások: étterem, tetőterasz (csodálatos kilátással a piramisokra), bár, kávéház, ruhatisztító, háziorvos…”

Hümmögve hajtottam össze a szálloda prospektusát a taxiban, s tettem vissza a neszesszerembe. Kíváncsi voltam, mi igaz mindebből. Hamarosan meg is pillantottam az állítólag négycsillagos szállodát. Hatalmas hullámzó épület tornyosult előttem, rengeteg ablakkal. A hullámzó ablakokat a hullámzó narancsszínű festés választotta csak el egymástól, oldalt pedig ott díszelgett a tábla a szálloda nevével:

Kaoud Delta Pyramids.

Nem sokat teketóriáztam, a portához érve azonnal kikértem az előre lefoglalt szobám kulcsát. Alig vártam, hogy egy kicsit szusszanhassak, és végre ehessek valamit az után a három napos szendvics után, amit a gépen szolgáltak fel. A szobában nem kellett csalódnom, egyszerűen tökéletes volt. Valóban teljes kényelem várt, saját tévével, telefonnal, hűtővel, valamint zuhanyzóval. Volt ott éjjeli lámpa, íróasztal, beépített szekrény, még két kisebb fotel is. Ledobáltam a csomagjaimat az ágyra, és azonnal hívtam a szobaszolgálatot.

 

3.

 

Egy kiadós ebéd, és pihenés után taxit hívtam. Gondoltam itt az ideje megnézni az apám szülőfaluját.

– Hová lesz a fuvar, kisasszony? – kérdezte angolul a sofőr. Igazán barátságosan mosolygott, úgyhogy én is rávillantottam ellenállhatatlan válaszmosolyomat.

– Beni Khalil – mondtam aztán röviden, mire a hatalmas, sötétbarna szemekkel bíró barátságos taxisofőr hátrafordult a vezetőülésen, és megdöbbenve bámult rám.

– Biztos benne, Miss? Az a hely…

– Igen, tudom – vágtam a szavába. – Az egyik legszegényebb falu Egyiptomban. Tisztában vagyok vele.

– Járt már ott valaha? – kérdezte kissé ironikusra véve a figurát.

– Nem, még soha – mondtam nyájasan.

– Hát, akkor jobb, ha rám hallgat, kisasszony, és nem megy oda. Az a falu maga a fertő, én mondom! Én biztosan nem vinném oda a gyerekeimet lakni. Az lenne az utolsó hely. – S hogy nyomatékot adjon a szavainak, a mutatóujjával megbökdöste az anyósülés tetejét. – Pedig én se gazdag helyen nőttem fel. Mint látja. Különben nem lennék taxisofőr. Bár ki tudja… – gondolkodott el. – Hiszen taxizni szeretek, annyi biztos. De akkor is. Mit akar ott? Nem az ilyen finom kisasszonyoknak való az a hely, mint magácska. Higgyen nekem.

– Kérem – hirtelen előredőltem, és szúrósan a szemébe néztem, ugyanakkor megpróbáltam kedves maradni. – Elindulna? Mert az állásért, bizony nem fizetem a taxit.

– Persze – a sötét bőrű, kissé komikus kinézetű fickó végre előrefordult, aztán az orra alatt morogva valamit, elindult.

 

4.

 

Hamarosan megérkeztem abba a poros kis faluba, ahol az apám született. Beni Khalil, a Beni Suef tartomány kétszáztizenhat faluja közül az egyik. A tartomány lakói rendszerint kopt hívők, és mivel kopt hívők nagyon kevesen vannak Egyiptomban, ezért ők a leghátrányosabb helyzetűek is. Kevesebb támogatásban részesülnek, és az írástudatlanság is sokkal nagyobb, mint máshol.

Pedig tudvalévő, hogy ők lehetnek az igazi óegyiptomiak leszármazottai, ugyanis a kopt elnevezés a görög „aigüptosz” szóból ered, melyet az arabok használtak az egyiptomiakra, miután meghódították országukat. Sajnáltam őket, és igazságtalannak tartottam a rájuk kényszerített életet.

Mindössze két utcából állt a csupán száz lelket számláló falucska. A velem, és a bekötőúttal párhuzamosan futó házak világosan tükrözték az itt uralkodó szegénységet. Jobbra tőlem egy omladozó mini ABC, meg egy zöldséges várta frissnek nem éppen mondható árukészletével a vásárlóit. Balra egy mindenesnek tűnő apró bódé, melynek ajtaja előtt néhány ízelítő porosodott abból a feltehetően eladnivaló sok mindenből, ami még odabent várhatott a kíváncsi szemekre. Akadt itt néhány fazék és lábasszerűség, de akadt kocsikerék vagy virágváza is.

Bár ez utóbbi rendeltetésében igencsak kételkedtem, visszaemlékezve Gyenge professzor egyik bemutató órájára, amikoris különféle, egyiptomi ásatások során feltárt ókori leletek maradványainak mutogatásával örvendeztetett meg bennünket. Az egyik ilyen lelet egy meglehetősen szép állapotban fennmaradt kanópusz edény volt, amit az egyik – már nem tudom hányas számú – KV sírkamrából hoztak fel a lelkes régészek.

„Nos, a kanópusz edények az ókori Egyiptomban arra rendeltettek, hogy a múmiák belső szerveit elhelyezzék bennük. Négy volt belőlük, és rendszerint vagy négy ember feje a fedelük, mely -uralkodók esetében- az elhunyt fejének képmására készült ugye, mint Tutanhamonnál, vagy pedig sakál, majom, ember, sólyom, más néven a Hórusz-fiúk képében vigyáztak a múmia belső szerveire védőistennőikkel együtt...” – hallottam a fejemben Gyenge professzor szavait. A hideg futkosott a hátamon, ahogy a -talán- virágvázára pillantottam, amely hogy, hogy nem, kísértetiesen hasonlított annak a kanópusz edénynek az aljára, amelyet Gyenge professzor mutogatott nekünk anno…

Megráztam a fejem, és inkább az előttem sorakozó apró házikókra tereltem a figyelmem. Még egyszer körülnéztem, s hogy könnyebben megtaláljam a nagyszüleimet, bementem egy kicsi, élelmiszerboltnak tűnő üzletbe, hogy az eladótól kérjek segítséget.

Gondoltam, ha ez egy kicsi falu, hát mindenki ismer mindenkit.

– Do you speak English? – kérdeztem reménykedve, de az eladó csak bámult rám, mintha szellemet látna. Össze kellett hát szednem minden tanult arab nyelvtudásomat. – Mumken tsaádni? (Segítene?) – futottam neki újból.

– Aywa! – bólintott megkönnyebbülve a turbános fickó, s máris széles mosolyt küldött felém. Elmondtam neki, hogy a nagyszüleimet keresem, akik ebben a faluban laknak. Ám hamar el kellett, hogy keseredjek. Az eladó ugyanis felvilágosított róla, hogy a nagyszüleim már nem élnek. Néhány éve meghalt a nagyapám, nem sokkal ezután pedig a nagyanyám is.

Sírboltjuk elhagyott és magányos képet tükrözött, mintha soha senki nem járt volna erre. Mély csalódást éreztem, amiért apám elhagyott engem, s hogy nem ismerhettem őt és a nagyszüleimet se.  Könnyeimmel küszködve elmondtam néhány imát értük, aztán megköszöntem, hogy itt lehettem velük.

 

5.

 

Mielőtt visszatértem a szállodaszobámba, nem tudtam megállni, hogy meg ne nézzem a Nílust, hiszen ott folyt lustán, pár száz méterre tőlem.

Gyönyörű látványt nyújtott, ugyanakkor valahogy mégsem tudtam örülni neki. Otthon, a Tisza parton sokszor gondoltam arra, milyen jó lenne látni a híres "Hápit", amelyről oly sokat olvastam és hallottam már. De a nagyszüleim és az apám sírboltjának látványa annyira lelombozott, hogy most még ennek se tudtam örülni. Szomorúan fordítottam hátat a hatalmas víztömegnek, aztán elindultam vissza a szállodába. Próbáltam beletörődni a gondolatba, és megígértem magamnak, hogy azért a tanulmányi utamat nem fogom feladni.

A szállodából kifelé menet azonban hirtelen éles fájdalmat éreztem a mellkasom tájékán, aztán pedig a fenekemen, ahogy földet értem. Körülbelül másfél métert repülhettem attól a hatalmas taszítóerőtől, amely aztán letérdelt mellém a padlóra, és megkérdezte, minden rendben van-e. Bár még mindig nehezen kaptam levegőt, bólintottam, hogy igen. A magas, rövid szőkésbarna hajú nő felsegített a padlóról, majd megigazgatta rajtam a ruhám. Kissé szédelegve mértem végig a fiatal, terepruhába öltözött amerikai nőt. Legalábbis az angol kiejtéséből azt sejtettem, hogy az anyanyelvét beszéli. Nem sokkal lehetett idősebb nálam.

– Bocsáss meg – nézett rám esdeklőn. – De az a pasas… azt hiszem, követett engem…

– Milyen pasas? – kérdeztem kábán, miközben a kijárat felé pillantottam, amerre a nő mutatott.

– Nem tudom, tisztára olyan volt, mintha… az ókori Egyiptomból lépett volna elő. Az öltözéke, az arca… csak a feje volt furcsa. A koponyája olyan… megnyúlt… a nyakában pedig valami amulett lógott... – nézett mögöttem a semmibe, felidézve magában a figurát. Aztán megrázkódott, és ismét sajnálkozva nézett rám. – Követett, én meg annyira megijedtem, hogy elkezdtem rohanni. Azután… beszaladtam az első menedéket nyújtó helyre. Azaz ide. És akkor löktelek fel véletlenül. Ne haragudj, nagyon fájt?

– Á, dehogy – nyugtattam meg, de azért hagytam, hogy visszavezessen az ebédlőbe, és leültessen az egyik székre. Egyedül hagyott, de nemsokára két pohárral a kezében tért vissza. Leült velem szembe, és letette elém az egyik narancslére emlékeztető, frissítőt tartalmazó poharat.

– Biztosan jól vagy? Ha bármiben…

– Miből gondolod, hogy követett az a fickó? – kérdeztem hirtelen, erősen szeplős, sminkmentes, napbarnított arcába nézve. Én is híve vagyok a természetes szépségnek, de azért néhanapján nem árt, ha ad magára a nőnem.

– Hogy miből? Csupán csak abból az egyszerű tényből, hogy negyed órán keresztül követett engem, lépésről lépésre. Ha befordultam egy sarkon, utánam fordult. Ha átmentem az út másik oldalára, ő is átment. Ha megálltam egy pillanatra, ő is megállt. Kell ennél több bizonyíték? – Mondtam, hogy nem, és így is gondoltam.

– Miért nem kértél segítséget valakitől? Senkinek nem tűnt fel, hogy követ?

– Ugyan már! – legyintett mérgesen. – Itt senki nem foglalkozik a külföldiekkel. Ha karóba húznának a Ramses Square kellős közepén, azt sem vennék észre. Igaz is, de udvariatlan vagyok… a nevem Sarah Henderson – nyújtotta felém a jobb kezét. – Kanadából érkeztem, több mint két hónapja. Egy ásatást vezetek, legalábbis próbálkozom vele.

– Mira Haddad – fogtam vele kezet. Egy pillanatra megállt a tekintete az ujjaimon, aztán egy kissé meglepődve bámult rám. – Fejlődési rendellenesség – magyaráztam. – A koponyám is deformálódott, de a hosszú és dús hajam miatt alig lehet észrevenni.

– Ohh… E… elnézést csak…

– Ugyan, hozzászoktam már. Szóval, régész vagy?

– Hát, nem is katona! – nevette el magát az öltözékére utalva. – Bár igaz, ami igaz, elég harcias szereléket választottam a mai ásatásra. – Felcsillant a szemem.

– A mai ásatásra?

– A társaimmal már több, mint két hónapja végzünk itt feltárást. Mivel úgyis Kairóba kellett jönnöm a kirendeltségünkhöz, gondoltam be is vásárolok, mert már kifogytunk az élelemből és a vízből. De amiatt a pasas miatt füstbe ment a bevásárlási tervem… Nem vagyok egy nagyon ijedős, de ez… igazán megrémisztett.

– El is hiszem – bólogattam, miközben egyre csak azon forgott az agyam kereke, vajon miért jut eszébe valakinek ókori viseletbe öltözködni fényes nappal, és követni másokat. Egy darabig ezzel a gondolattal szürcsölgettem az üdítőmet.

– Mindegy, végül is El-Minyában is be tudok vásárolni, és általában ott is szoktam, mivel az a város esik legközelebb az ásatás helyszínéhez.

– Egyébként én egyiptológus vagyok – mondtam.

– Komolyan?! – lepődött meg a nő. – Na és honnan jöttél?

– Európából, Magyarországról.

– Csak nem te is…

– Nem, nem – integettem. – Megnyugodhatsz, nem vagyok konkurencia. A régész szakot még egyébként se végeztem el, de már tervben van. Az idén diplomáztam le egyiptológiából, és valójában csak tanulmányi útra jöttem Egyiptomba, meg, hogy a soha nem látott nagyszüleimet megismerjem.

– Oh…

– Az édesapám egyiptomi származású, – tettem rá egy lapáttal megrökönyödésére – de sajnos meghalt még egész kicsi koromban. Sok évvel ezelőtt érkezett látogatóba Magyarországra, megismerkedett édesanyámmal, és… most itt vagyok én, szerelmük gyümölcseként, hogy kutakodjak egy kicsit a múltamban. Azaz… csak akartam, de lekéstem erről is, mert a nagyszüleim is meghaltak. Így hát maradtak az egyiptomi látványosságok…

– Értem – bólintott jelentőségteljesen, szomorú sóhajtásomat nyugtázva. Az elmúlt pár percben azonban már teljesen másképp tekintett rám, mint azelőtt. Mintha csodálat csillogott volna a szemében. – Tudod, lélekben én is egyiptomi vagyok – súgta oda közelebb hajolva hozzám az asztal felett. Talán attól félt, hogy az étteremben álldogáló éppen üres székek és asztalok meghallják, amit mond, s kinevetik érte. – Irigyellek. Szerencsés vagy, hogy ilyen csodálatos őseid vannak! Nekem az egész eddigi életemet ez tette ki, és ez már így is marad. Én már közel öt éve, hogy lediplomáztam, de… az az igazság, hogy igazán ígéretes helyen még sosem sikerült ásatásban részt vennem. Hát még vezetni azt!

– Akkor, ha jól értem, ez az első eset, hogy ásatásvezető lehetsz.

– Így van! – mondta lelkesen. – Két és fél hónapja kaptam meg az engedélyt a Régészeti Minisztériumtól.

– Hű, akkor nem sokat teketóriáztál!

– Naná, hogy nem! Van fogalmad róla, mekkora kiváltság ez? Azonnal felszedtem a fiúkat, aztán idejöttünk. Az elmúlt években csak olyan ásatásokban vehettem részt, amelyeknek a helyszíneit már az utolsó homokszemig kiaknázták. Ezekben csakis azért tevékenykedtem, hogy gyakorlatot szerezhessek, meg hogy minél több expedícióban fel legyen tüntetve a nevem. Így kerültem egyre közelebb a főszerephez. Az engedély is azt bizonyítja, hogy sikerült végre felküzdenem magam, és elismerést szerezni az Ásatási Bizottság tagjainak szemében. A feltárási engedély egy évre szól, de ha komoly eredményeket mutatok fel, meg is hosszabbíthatják.

– Na és hol végzitek a feltárást?

– Amarnától húsz kilométerre észak-nyugati irányban, az Arab sivatagban.

– A sivatagban?! De hisz…

– Igen, tudom. Ott még a kutya se ásna. Éppen ezért ásunk mi.

– Miért nem a Királyok Völgyében? Ha jól tudom, ott is van még egy csomó feltáratlan hely.

– Igaz, de nekem valami sokkal izgalmasabb kellett!

– Na és hogy sikerült meggyőznöd az Ásatási Bizottságot?

– Trójával.

– Trójával?! – ismételtem papagáj módjára. Érdekes arcot vághattam, mert a nő elnevette magát.

– Tudod, néha az ember olyan helyeken találja meg az igazán értékes dolgokat, ahol nem is gondolná. – Így már rögtön megvilágosodás gyúlt az agyamban. Hiszen, mint ismeretes, Tróját is csak véletlenül találták meg. Azelőtt abban sem voltak biztosak a kutatók, hogy egyáltalán létezett. Ám nem akartam elkeseríteni azzal a szomorú ténnyel, hogy Heinrich Schliemann bizony azért kapott egy-két sugallatot Trójáról, mielőtt megtalálta, ráadásul egy egész élet munkája volt a felfedezés, majd annak elismerése. De ezzel bizonyára ő is tisztában lehet.

– És találtatok már valamit?

– Sajnos nem – ingatta a fejét, s mintha kicsit csalódott is lett volna. – Eddig egy kutatóárkot kezdtünk meg. Már elég sokat is haladtunk vele, de…

– De?

– De tudod, igazán érdekes csak akkor lesz a dolog, illetve eredményről is csak akkor beszélhetünk, ha találunk is valamit. Addig felesleges földtúrás az egész.

– Az igaz. Hát akkor, sok szerencsét kívánok.

 

6.

 

Úgy éreztem, muszáj lepihennem egy kicsit. Ez a repülés nem tett éppen jót a szervezetemnek. A lépcső helyett kivételesen a liftet választottam. A liftből kilépve fel sem nézve mentem végig a keskeny, fali lámpákkal díszített folyosón. A szobám kulcsát kerestem ideges mormogások közepette a táskám legmélyén. Már későn néztem fel: a fiatal férfi egyenesen nekem jött. Megtántorodtam a lökéstől, de főleg a meglepetéstől, hisz, hogy is sejthettem volna, hogy az előbbi eset után még egyszer előfordulhat velem ilyesmi, főleg ilyen rövid időn belül. A férfi megfogta a csuklóm, és visszaállította elveszített egyensúlyomat. Hálás voltam csodás reflexeiért.

– Hoppá! – mondta aztán, kíváncsian fürkészve az arcomat. Szinte lesírt róla, hogy egy egyszerű turista. Kopott farmernadrágot, és egy sötétkék Blue Jeans feliratú pólót viselt. A homlokát baseballsapka takarta, csak sejteni véltem alatta szőkésbarna haját. A silt alól elővillant apró, világoskék szeme, üde, fiatal, frissen borotvált arca miatt nem tippeltem többet a korára huszonhárom évnél, tehát még tőlem is fiatalabb lehetett. Körülötte izgatóan kellemes parfümillat terjengett, ami számomra kissé túlzás volt az egyszerű viselethez. – Nagyon elmerültünk valamiben – vigyorgott. Természetesen ő is angolul beszélt.

– I..igen – válaszoltam zavartan, még magamhoz sem térve az ütközettől.

– Ha már így összekaramboloztunk, hagy mutatkozzak be – mondta nyájasan, majd felém nyújtotta a jobb kezét. – William Clements.

– Mira Haddad – fogtam meg a kezét. Határozott, de gyengéd kézfogással üdvözölt. Olyannyira, hogy ha nem láttam volna ki áll velem szemben, akár azt is hihettem volna, hogy nő az illető. Mindezek felett pedig futva a kezére pillantottam, amiből bizton állíthattam: ezek a kezek bizony soha az életben nem végeztek még kemény munkát, olyan finomak és ápoltak! – Gondolom Amerikából.

– Eltaláltad.

– És mi járatban Egyiptom földjén?

– Ó, amolyan kalandvágyás van a dologban – felelte sejtelmesen. – Fel akarom fedezni a még felfedezetlent.

– Aha. Hát akkor én… – észrevettem, hogy az ujjaimat bámulja, ezért inkább gyorsan elindultam a szobám ajtaja felé. Már a zárban matattam a kulccsal, amikor ismét felnéztem rá. Még mindig ott állt és bámult. Ingerülten elengedtem a kulcsot, meg az ajtó gombját, és kérdőn néztem rá. – Valami baj van?

– Én.. én csak…én – hápogta zavarodottan, mire nagyot sóhajtva visszafordultam a szobaajtóhoz, s végre kinyitottam. Mielőtt becsaptam volna magam mögött, csak ennyit mondtam:

– Ez egy fejlődési rendellenesség. Így születtem. – Ledobtam a kulcsot az ágy mellett álló kis asztalkára, aztán sajgó mellkassal végigterültem az illatos ágyneműn. Beletemettem az arcom a puha tollpárnába, és lehunytam a szemem.

 

 

7.

 

Türelmetlen kopogtatásra ébredtem. A szemhéjam olyan gyorsan pattant fel, mintha sose lett volna csukva. Az ajtóhoz ugrottam, és beengedtem a türelmetlenül toporgó ismerőst.

– Valami baj van? – kérdeztem aggódva, de ahogy az arcára pillantottam aggódásnak nyoma sem maradt a lelkemben. Sarah, bár izgatott volt, cseppet se olyan képet vágott, mintha bajban lenne.

– Nem – válaszolta. – Hacsak az nem baj, hogy magammal szeretnélek vinni. – Fülig ért a szája, egy perc múlva pedig már az enyém is. Sarah engedélyt kért a Régészeti Minisztériumtól a részemre, ezért, mint látogató, én is jelen lehettem az ásatáson. – Hivatalosan semmit nem csinálhatsz odakinn a nézelődésen kívül – magyarázta. – De szerencsére most nem kell ellenőrzésre számítani. – Bérelt furgonnal mentünk ki a helyszínre. A többiek már türelmetlenül várhatták Saraht, mert az egyik cowboykalapos, kopott ruhát viselő, poros arcú férfi rögtön felénk kiáltott, ahogy kitettük a lábunkat a kocsiból. Kisvártatva ott is termett mellettünk. – Na végre, már azt hittem, hogy Alaszkába mentél azért a kajáért! Hol a fenében… hát ez meg kicsoda? – Ezt már rám értette. Érett arcú férfi volt, kábé kétnapos borostát viselt magán. Sötét, szigorú szemekkel meredt rám.

– Sam, ő Mira Haddad. Mira, ő Sam Thorson – bonyolította le Sarah a bemutatási szertartást. – Mira most diplomázott egyiptológiából, és még sosem járt ásatáson. Úgy gondoltam, talán a hasznunkra válhatna, közben pedig egy kis gyakorlatot is szerez, főképp, hogy a régész szakot is tervezi elvégezni. Ezért kértem egy látogatói engedélyt neki. – A cowboykalapos még mogorvábban nézett rám mint az előbb, aztán dühösen Sarah arcába vágta, hogy nem kell kolonc a nyakukba. Sarah a fülébe súgott valamit, amitől aztán kissé lenyugodott, s felfogva az élelmiszerpakkot, visszatért a többiekhez. Nem felejtett azonban szúrós pillantást vetni rám, miközben elhaladt mellettem. – Majd megkedvel – biztatott Sarah mosolyogva, ám én ebben egyáltalán nem voltam biztos.

Tulajdonképpen nagyon jól éreztem magam a kis csoporttal, persze csak a Sam Thorson nevű tüskebokor-fickót kivéve. Max Bolton, és John Zippel, Sarah másik két munkatársa már sokkal kedvesebben bántak velem. Max fejkendőt, pólót, és hosszú szárú nadrágot viselt, mindezt egységes khaki színben. John barna halásznadrágban, s pólóban izzadt, fejét szalmakalappal védte a tűző napsugarak ellen. Mindketten középkorú, ám egyik se vonzó kinézetű fickó.

Hatalmas katonai sátrak álltak felverve, pár méterre egymástól. Amíg odaértünk az elsőhöz, Sarahval bizalmasan elcseverésztünk.

– Tulajdonképpen én lehettem az a szerencsés, akit a Cambridge-i Egyetem kijelölt erre a feladatra – csicseregte boldogan. – A helyszínt én választhattam meg, de természetesen minden feltárt leletet az egyetem kairói intézetébe szállítanak majd.

– Vagyis nem múzeumokba kerülnek?

– De, végső soron oda. Az egyetem át szokta adni őket a Kairói Egyiptomi Múzeumnak. Legkésőbb öt év elteltével közkinccsé tesznek minden egyes darabot. Az egyetemnek csak arra kellenek, hogy tanulmányozhassák, amíg érdekesnek tartják, vagy amíg le nem telik az öt év. Így aztán mindenki boldog. A tudósok, mert tanulmányozhatnak, és ez által sokszor új dolgokat tudnak meg erről a korról. A múzeum, mert mindig újabb tárgyak kerülnek a birtokukba, és a múzeumlátogatók is, mert restaurálás után ők is megnézhetik az újdonságokat.

– Szóval téged az Újbirodalom izgat? Ehnaton kora? Mert gondolom ez az oka annak, hogy Amarna közelében vertetek sátrat.

– Úgy van – bólintott.

– Na és az egyetem mit szólt, amikor bejelentetted, hogy hol akarsz ásni?

– Először nem akartak belemenni. De aztán nagy nehezen mégiscsak sikerült meggyőznöm őket, méghozzá…

– Trójával – fejeztem be helyette.

– Úgy bizony – vigyorgott büszkén. Estére untam meg csak a társalgást, illetve a helyszínen való vizsgálódást. Úgy gondoltam, mára elég a porból, meg a homokból. Sarah visszavitt El-Gízába, de megígértem, hogy másnap ismét kimegyek, és bérelek egy kocsit is.

Sajgó végtagokkal kullogtam a lift felé. Úgy látszott, hogy ez a nap az összeütközéseké, és estére is kellett, hogy kapjak belőle. Egy piros mini ruha pottyant ugyanis az ölembe, ahogy kiléptem a liftből. A mini ruhában egy szőke hajzuhatag, zöld szemek, és cseresznyepiros ajkak vágtak meglepett ábrázatot.

Hófehér karok támaszkodtak meg a vállamon, ahogy a két hosszú, hófehér láb piros körömcipőben megpróbált kigabalyodni egymás társaságából.

– Oh, pahrdon! – sikkantott fel az édeskés parfümfelhőbe burkolózott, és fura akcentussal beszélő, körülbelül velem egy idős nő. Lábra állítottam, aztán megpróbáltam mosolyt erőltetni fáradt arcomra. A nő végignézett rajtam, és zavartan krákogni kezdett. Hát igen, nem lehettem épp szívderítő látvány a széltől összeborzolt hajammal, piszkosan. – Megbotlottam valamiben – mondta aztán, s mindketten a márványos lapokkal borított padlóra néztünk. Az egyik lap kissé kiállt a többi közül. Csak a szerencsémen múlott, hogy én még nem hasaltam el benne.

– Nem történt semmi – sóhajtottam, aztán a szobám felé igyekeztem.

– Talán valami baj van kedvesem? – fordult utánam érdeklődve, még egyszer végignézve rajtam.

– Á, dehogy – legyintettem. – Én… csak egy ásatáson segédkeztem, és aközben… lettem ilyen koszos.

– Oh… értem – mondta erős francia akcentussal. – Nem volna kedve csatlakozni hozzám a bárban? Épp oda tartok. – Hullafáradtnak éreztem magam, de úgy látszott, ez az ismerkedések napja is. Mondtam, hogy lezuhanyozok, aztán megyek én is.

– Francia? – kérdeztem már a bárban. Egy asztalnál ücsörögtünk, és jeges teát iszogattunk. A bár maga egész hangulatosnak tetszett, nem volt nagy tömeg, de azért jó pár ember szédelgett benne. Többen a bárpultnál ültek és álltak, néhányan pedig asztaloknál fogyasztották az italaikat.

– Oui – bólintott a nő. – Jacqueline Dupont vagyok – nyújtotta a kezét.

– Mira Haddad, nagyon örülök – fogtam vele kezet. Ő is egyből észrevette az ujjaim feltűnő hosszúságát, így neki is elmondtam, amit előtte már két embernek. Meglepődtem, hogy nem húzta el rögtön a kezét. Azt hittem, hogy az ilyen francia madame-ok, mind finnyásak. Ő azonban ugyanolyan kedves és közvetlen maradt, mint előtte.

– Szóval, miféle ásatáson járt, Mira?

– Nos, Amarnától nem messze folyik az ásatás. Biztos furán hangzik, de Saraht, az ásatásvezetőt tulajdonképpen csak ma ismertem meg. Elmondtam neki, hogy én egyiptológus vagyok, Sarah pedig kért nekem egy látogatói engedélyt, hogy kint lehessek velük. Holnap ismét odautazok, bár eredetileg nem ezért jöttem Egyiptomba.

– Hanem miért?

– Tanulmányi útra, meg, hogy meglátogassam a sosem látott nagyszüleimet. Az apám ugyanis egyiptomi származású volt, de két éves koromban meghalt, ahogy – mint kiderült – nemrég a nagyszüleim is, így őket sem ismerhetem már meg.

– Sajnálom – ingatta a fejét együtt érzően. – Igazán. De azért örüljön neki, hogy azt csinálhatja, amíg itt van, amit szeret. Amiért eddig tanult. A véletlen összehozott önnek egy ásatást.

– Annak örülök – mosolyodtam el, s akkor még egyáltalán nem gondoltam arra, hogy ilyen véletlenek bizony nem léteznek. – Bár jobban örülnék, ha én is intenzíven részt vehetnék a munkálatokban. Hát maga mi járatban? Azt hittem, Kemet földjére nem járnak finom francia hölgyek. Már ha meg nem sértem vele.

– Oh, semmi baj. Az apám miatt vagyok itt – magyarázta, miközben én próbáltam hozzászokni az akcentushoz, amely olyan feltűnően jellemző a francia népre. – Ő egyenesen rajong Egyiptomért, és nekem… szóval, muszáj a kedvében járnom egy kicsit.

– Muszáj? Miért?

– Mert beteg szegény – mondta szomorú tekintettel. – Tavaly lovasbalesetet szenvedett, azóta tolókocsiban ül. Az orvosok azt mondják, semmi esélye, hogy valaha is lábra álljon.

– Óh, de szörnyű…

– Oui, az – bólogatott. – Hiába gazdag valaki. Amin már pénzzel sem lehet segíteni, megette a fene… Szóval, tulajdonképpen én az apámat kísértem el ide. Viszem, ahová ő akarja. Nagyon szeretem őt, nem akarom, hogy a balesete miatt elveszítse az életkedvét. Egyedül csak rám számíthat. Senkije nem maradt már neki. Az anyámat még nagyon korán elvesztettük, testvérem nincs. És ez már így is marad... Egyiptom a mindene. Imád fotózni, és imádott tevegelni, amíg tehette.

– És maga? Maga nem szeret itt lenni?

– Én az igazat megvallva már sehol sem szeretnék lenni. Illetve egy helyen azért mégis. Otthon, a vőlegényem karjaiban.

– Van vőlegénye?

– Csak volt. Két évvel ezelőtt ugyanis hatalmas csalódást okozott nekem.

– Megcsalta – vágtam rá, de elhamarkodottan.

– Még azt is jobban elfogadtam volna – legyintett dühösen. – Csakhogy az a szemét évek óta tagja volt egy bűnbandának, a Fekete Kutyáknak. Drágaköveket meg értékes régi tárgyakat csempésztek, az abból befolyó pénzt pedig tisztára mosták. Piti kis banda volt, de azért jó időbe tellett, amíg nyakon tudták őket csípni. Szóval, abban a pillanatban, hogy bezárult előtte a cella ajtaja, a mi kapcsolatunk ajtaja is becsukódott örökre.

– De azért, ha jól értem, még mindig szereti.

– Oui – sóhajtott. – Már régen túl kellett volna lennem rajta, de nem megy. De ha belehalok sem leszek már az övé. Nem tudnék ezek után együtt lenni vele.

– Megértem – bólintottam, s eszembe jutott, hogy én még ilyesmit sosem éreztem. Valahogy a fiúk eddig kimaradtak az életemből, talán, mert a múmiák sokkal jobban érdekeltek, mint a hús-vér férfiak. Amíg a barátnőim bulikra jártak, én az Egyiptomról szóló könyveket bújtam. Emlékszem, amikor megkaptam az elsőt. Anyám hét éves koromban vette nekem. Tulajdonképpen akkor mesélt legelőször az apámról. A gyönyörű, fotókkal teli vaskos könyv egész Egyiptomot megmutatta nekem. Luxor, El-Gíza, Théba, Heliopolisz, és még rengeteg híres város, ahol a régi idők királyai emlékeket állíttattak maguknak és isteneiknek.  Azonnal elvarázsolt, ezért máig nagy becsben tartom, és féltve őrzöm azt a könyvet. Sokszor elalvás előtt csak néztem benne a fotókat a gízai piramisokról, a karnaki vagy a Memnón-kolosszusokról, obeliszkekről és templomokról. És amikor a fényképek közt először megpillantottam Howard Carter és Lord Carnarvon fotóját, amint megtalálják Tutanhamon fáraót, azonnal lúdbőrözni kezdtem, és már tudtam. Már akkor tudtam, csupán hét évesen, hogy nekem ez lesz az életem.

 

 

8.

 

Halk neszre ébredtem. A Hold azon az éjszakán a nyitott ablakon keresztül tekintett befelé kerek, ragyogó arcával. Fénye lágy, gyenge sávot vájt a szoba sötétjébe, amely félig az ágyamat is megvilágította. A nesz a szoba másik feléből jött, de oda már nem ért el a holdfény. Felültem, és feszülten figyeltem a sötétséget.

– Van ott valaki? – kérdeztem ijedten, de csak a csend válaszolt. Már-már kezdtem azt hinni, hogy csak képzelődtem, amikor hirtelen egy sötét lepelszerűség libbent bele a holdsugár szélébe. Erre rémülten összerándultam; egy pillanatra talán még a szívem is megállt. – Ki van ott? – kérdeztem, még az előbbinél is halkabban.

– Ne félj – válaszolt egy hang, én viszont úgy éreztem, menten szörnyethalok. Egy darabig tétováztam, gondolkodtam mit tegyek. Aztán eszembe jutott, hogy előző este leraktam az ágyam melletti kis szekrényre egy körömvágó ollót. Automatikusan elindult a jobb kezem a szekrény felé, majd hangtalanul felmarkoltam az ollót, s az ölembe húztam. Na nem mintha sokat segített volna vészhelyzet esetén...

– Kérlek, tedd le azt az ollót – szólt a mély férfihang, és én hirtelen úgy éreztem, valami kellemes, megfoghatatlan érzés árad felém.

– Honnan tudod…

– Kérlek – ismételte. Én magam sem tudtam miért, de engedelmeskedtem. Visszatettem az ollót a helyére, aztán vártam. Nem kellett sokáig. Az ismeretlen keze áthatolt a fénysugáron és felém nyúlt. – Gyere velem. – Tétovázva ugyan, de belecsúsztattam a kezem hatalmas tenyerébe, mely puha tapintású volt, és meleg. Felálltam, ő pedig gyengéden megszorította a kezem, aztán kivezetett az alig kétembernyi férőhelyes kis erkélyszerűségre.

Furcsa érzések kavarogtak bennem. Tudtam, hogy félnem kellene, de már nem féltem. Attól a pillanattól kezdve, hogy megérintettem, valamilyen ismeretlen folyamat indult el bennem, s olyan megnyugtatóan hatott rám, amihez hasonlót még soha életemben nem tapasztaltam. Jóval később persze arra is rájöttem, mi volt ezeknek az érzelemhullámoknak az oka.

Odakint elengedte a kezem, amit kicsit bántam, mert ezzel együtt halványult ez az érzés, de azért nem szűnt meg teljesen. Odaállt a korláthoz és rátette a kezét a szélére. Akkor vettem csak észre, hogy az idegent egy hatalmas, fekete köpeny takarja, s maga az idegen is hatalmas.

”Uramisten! Legalább két méter húsz centi ez az ember!”

A kézfején kívül más testrészét nem láthattam, mindenét eltakarta a fekete köpeny, mely egész a földig ért. A fejére csuklya borult, így az egész jelenségnek számomra olyan druidákra emlékeztető hatása volt.

Az idegen felnézett az égre – legalábbis így sejtettem a csuklya mozgásából. A szél halkan susogott a fák lombjai között, és felénk fújta a szálloda elé ültetett virágok illatát. Kissé hűvösre fordult az idő, mégsem fáztam, annak ellenére, hogy csupán egy vékonyka hálóruhát viseltem.

Én valamivel beljebb álltam meg mint az idegen, és kíváncsian fürkésztem őt. Türelmesen vártam, mert úgy tűnt, élvezi a friss levegő simogatását, s a város kivilágított szépségét, melynek ragyogásához még a Hold is hozzásegített egy keveset.

– Nézd csak, Mira – szólalt meg végre hosszú csend után. – Nézz fel az égre, s mondd el, mit látsz. – Eszembe se jutott megkérdezni, honnan tudja a nevem. Nyilvánvaló, hogy tudja, kihez jött, de hogy honnan ismer, arról fogalmam se volt. Sokkal inkább arra összpontosítottam, hogy tényleg, mi is az, amit látok, ha felnézek az égre? Annyiszor felnéztem már életemben, de a mögöttes gondolatok sohasem érdekeltek… Egyetlen szó jutott az eszembe.

– Végtelen – suttogtam, és egy kicsit bele is borzongtam.

– Igen – helyeselt, mintha pont ezt a választ várta volna. – A Világegyetem valóban végtelen. S bár a szót magát ki tudjátok mondani, elképzelni mégsem tudjátok. Nem is tudhatjátok. Az Univerzum ős–öreg, Mira. Olyan öreg, melyet ma még emberi elme fel nem foghat. Azt hiszitek, elég messzire láttok benne, de ami számotokra hatalmas, az apró pont csupán ebben a Világegyetemben. Olyan apró, mint egy parányi homokszem egy vég nélküli sivatagban. Sokat kell még tanulnotok, hogy megértsétek mindezt… – Értetlenül bámultam rá.

– Miért mondod ezt el nekem? – kérdeztem. Az idegen lehajtotta a fejét, majd sóhajtott. Szomorú sóhaj volt ez. Aztán ismét felnézett, és a város gyönyörű fényeit szemlélte.

– Hiszel abban, Mira, hogy ebben a végtelen világban nem ti vagytok az egyedüli élőlények?

– Mármint mi emberek? – kérdeztem, ő pedig bólintott. Erre elmosolyodtam. – Ha ezzel most azt akarod kérdezni, hiszek-e az ufókban, a válaszom nem. Nem hiszek a földönkívüliekben. – Az idegen ismét hallgatásba burkolózott. Fejét az ég felé szegezte, kezét összekulcsolta maga előtt, mintha imádkozna.

– Hát Istenben hiszel-e? – kérdezte.

– Igen – válaszoltam habozás nélkül, bár nem értettem mit akar ezzel.

– Ezek szerint vele már találkoztál.

– Nem… – lepődtem meg. – Nem… dehogy.

– De mégis hiszel benne.

– Igen. Hiszen hinni csak olyan dologban lehet, amit nem látunk. Ha találkoznék Istennel, akkor többé már nem hinném, hogy van, hanem tudnám. És az nem ugyanaz.

– Pontosan. De… ha Istennel még nem találkoztál, és hiszel benne, akkor miért ne hihetnél más élőlényekben is, akikkel állításod szerint még szintén nem találkoztál?

– Miért kellene hinnem bennük? – akadékoskodtam. – Istenben hinni más dolog. Istent nem lehet egy kalap alá venni azokkal a… kis zöld lényekkel, akik tányérokban repkednek!

– Ó, persze – mondta, de a hangjában mosolyt éreztem. – A kérdés már csak az, hogy melyik Istenben hiszel. Abban, amelyik téged teremtett, vagy abban, amelyik engem?

– Hogy érted ezt? Kérlek, mondd el miért jöttél. Ki vagy te? – kérdeztem már kissé ingerültem.

– Az most nem érdekes, hogy ki vagyok – válaszolt halkan. – De annál fontosabb, amiért itt vagyok.

– Na és miért vagy itt? – kérdeztem, és már igazán tudni szerettem volna.

– Vannak emberek ezen a Földön, akik nem céltalan jöttek a világra, hanem rájuk szabott feladattal. Olyan feladattal, amely mindenki számára döntő lehet a jövőre nézve. Előfordul, hogy a kiválasztottakat többen is kiszemelik maguknak. A mérhetetlen fontosságú személyek ritkák, és te ezek közé tartozol. Állhatsz a jó oldalon, de a rossz oldalon is. A te feladatod, hogy eldöntsd, hol akarsz állni. Az én feladatom az, hogy a jó irányba tereljem a kiválasztottat, s megértessem vele, miért van erre szükség.

– Aha – bólintottam, mintha minden olyan nagyon magától értetődő lenne. – Szóval… ezzel most azt akarod mondani, hogy én valamiféle kiválasztott lennék, akinek végre kellene hajtani valami feladatot, te meg azért vagy itt, hogy segíts ebben. Ugye?

– Örülök, hogy elsőre megértetted – hajolt meg illedelmesen, ahogy az emberek Japánban szokták. Próbáltam összegezni a fejemben a történteket, de valahogy nem akart eljutni a tudatomig, ami az elmúlt pár percben megesett, és elhangzott. Mivel tehát az agyam nem volt képes felfogni a dolgot, nevetett rajta egy jót, s vele nevettem én is.

– Hát ez nagyon jó vicc volt! – kaccantottam. – De most már ugye elárulod nekem, hogy egy: hogy a fenébe jöttél be ide, mikor az ajtóm zárva, az erkélyen keresztül meg ember legyen a talpán, aki feljut; és kettő: mi a fenét akarsz te tulajdonképpen tőlem? Egyáltalán ki vagy te?

– Először is, hagyom, hogy feldolgozd, amit mondtam – válaszolt cseppet sem jó kedélyű hangon. – Addig is adok néhány tanácsot. Egy: térj haza, és éld tovább a mindennapjaidat. Ez a te feladatod, mint kiválasztottnak. Kettő: ne várd meg, amíg elkezdődik, mert belehalhatsz. Hamarosan jelentkezem – tette még hozzá, aztán hirtelen úgy eltűnt a szemem elől, mintha soha nem lett volna ott. A látottaktól és hallottaktól kissé megszédültem, és kábán kóvályogtam vissza az ágyamhoz. Képtelen voltam gondolkodni, lefeküdtem, és csak néztem a plafont, amíg sikerült elaludnom.

 

9.

 

Úgy ébredtem, mint akit fejbe vágtak. Az egész fejemben seregnyi hangya futkosott még akkor is, amikor nekiálltam reggelizni, a hűtőbe előre bekészített szendvicsekből. El akartam felejteni az elmúlt éjszakát, és azt is, amit a furcsa idegen közölt velem. Ha tudtam volna mi vár még rám az elkövetkezendő pár hétben, bizony inkább megfogadtam volna az idegen tanácsát, és szélsebesen repültem volna vissza Magyarországra.

Sarah, és a többiek már nyakig álltak a munkában, mikor odaértem a bérelt kocsimmal.

– Már vártalak! – Nem tudtam, mire véljem ezt a felhőtlen jókedvet ilyen hirtelen, de Sarah rögtön felvilágosított. – Nem fogod elhinni, mit találtunk! Istenem, erre a pillanatra vártam idáig! – nézett az ég felé boldogan, két kezét egy percre összetéve maga előtt. – Egy hatalmas kőtáblába ütköztünk bele!

– Egy kőtáblába?!

– Mmm... Igazából, még nem tudjuk, mi ez – súgta oda bizalmasan, mintha baj lenne, hogy az a rengeteg homok meghallja, amit mond. – Ma hajnalban ütköztünk bele, újabb fél méter ásás után. Egyébként azt hittem, hamarabb jössz, már tíz is elmúlt.

– I..igen, egy kicsit elhúzódott a reggelim, nem aludtam valami jól. Szóval miféle kőtáblába ütköztetek? – kérdeztem kitérően, s igyekeztem nem észrevenni Sarah gyanakodó tekintetét.

– Mifélébe, mifélébe… mondom, még mi sem tudjuk. Eddig egy két négyzetméteres területet tisztítottunk meg. És az eredmény csak simára csiszolt, kemény kő. A széleit még nem találjuk.

– Van rajta felirat?

– Nincs – ingatta a fejét csalódottan. – Én is erre voltam legelőször kíváncsi. A csiszolásból ítélve viszont holtbiztos, hogy mesterséges eredetű. Szerinted mi lehet ez?

– Fogalmam sincs – mondtam, amikor már a gödör szélén álltam, és a kőtáblának vélt valamit vizsgáltam. Odalent a többiek javában dolgoztak. Max, és John felnézett ránk; köszönésképpen Max a kezét lendítette fel, John pedig a szalmakalapját pöckölte hátrébb. Feléjük integettem, ám hamar lelankadt a kezem, amikor összetalálkozott a tekintetem Sam Thorsonnal. Erőt vettem magamon, és elhatároztam, hogy miatta nem fogok visszavonulót fújni. Fogalmam se volt róla, mi baja lehet velem, de megfogadtam, hogy nem fogok megijedni tőle. Ezért hát hatalmas vigyort terítettem az arcomra, úgy köszöntem oda neki. – Halihó! – Sam szisszent egyet gőgösen, és csak a fejét ingatta. Talán még mormogott is valamit az orra alatt, de hogy mit, azt már nem értettem.

Mint ahogy azt sem, hogy hogyan került ide ez a kőtábla, ha ugyan valóban az, hisz még a vastagságát sem ismerjük. Bár gyakorlatlan egyiptológus voltam, azt azért még én is tudtam, hogy négy méterrel a homok alatt a sivatagban, nem szoktak találni két négyzetméternél is nagyobb, írás nélküli kőlapokat. – Az is lehet, hogy ez egy alapkő akart lenni – fordultam ismét Sarahhoz.

– Úgy érted, valamilyen épületnek az alapköve? – nézett rám érdeklődve.

– Úgy. Talán egy templomé, vagy királyi palotáé, vagy…

– Vagy egy piramisé – fejezte be helyettem. – De az sem kizárt, hogy egy sírkamra bejárata.

– Meglehet. – Sarah egy darabig elgondolkodva nézte a sima felületű talán kőlapot, aztán felemelkedett görnyedt testhelyzetéből. – Remélem, pár nap múlva már többet tudunk meg róla. – Egyet értettem vele. Bizonyára ő is ugyanolyan furcsának találta az esetet, mint én.

 

 

10.

 

Másnap újra egy kocsikázást terveztem a sivatagba, de előtte még szándékoztam megebédelni. Ám amikor leértem a szálloda földszintjére, láttam, hogy egy öltönyös pasas veri éppen a recepciós pultot. Kíváncsi természetű vagyok, hát megvártam az esemény végét.

– Követelem, hogy haladéktalanul nézzenek utána! – kiáltozott dühösen a halálra rémült szállodatulajdonossal, és a még rémültebb falfehér recepcióssal, aki egyébként arab származásánál fogva amúgy sötét bőrű. Angolul beszélt, de sejtettem, hogy nem lehet amerikai, az öltözékét tekintve legalábbis. Sötétkék csíkos öltönyt nyakkendővel, még csak viselhet akármelyik európai vagy amerikai üzletember, monoklit viszont leginkább az angol urak szoktak. Főleg, ha még hozzáveszem a hetyke bajuszt, s a középen elválasztott, két oldalra fésült, lenyalt hajat. A hóna alatt kukucskáló gombos végű sétapálcáról meg már nem is beszélve. Mintha egy régi, angol filmből lépett volna elő. – Annak a táskának elő kell kerülnie!

– Azonnal utánanézünk, uram – biztosította ijedt arccal a szállodatulajdonos. Felemelte a pulton heverő telefonkészülék kagylóját, majd tárcsázott. Kisvártatva elkezdett beszélni a vonal végén lévő illetékessel, de az angol bosszankodó magatartása miatt kénytelen volt végül kissé arrébb húzódni a készülékkel. A recepciós úgy követte, mint rémült kiscsibe a kotlóst. Elérkezettnek láttam a pillanatot.

– Elnézést, hogy csak úgy megszólítom – léptem oda hozzá. – Megkérdezhetem, hogy mi a baj, uram? – Mivel finom angol urak sétapálcával a hónuk alatt, nem szoktak ráförmedni fiatal nőkre, igencsak meglepődtem a reakcióján.

– Maga meg ki a fene? És mi köze hozzá, mi bajom van?

– Hmmm… elnézést, csak gondoltam, talán… esetleg tudok valamiben segíteni. – Erre aztán megenyhülve nézett rám, és végigmért apró, barna szemével. Igazából jobban is, mint ahogy egy angol úrnak illett volna.

– Bocsásson meg, Miss…

– Mira Haddad – nyújtottam a jobb kezem, aztán persze vártam a következményeket.

Felkészültem rá, hogy ismét magyarázkodnom kell, de kellemesen csalódtam. Az angol úrnak tűnő férfi ugyanis csak annyit jegyzett meg, hogy feltűnően hosszúak az ujjaim, s meg sem várva a válaszomat, gyorsan bemutatkozott.

– Lord Richard Edwington – mondta nyájasan, aztán kezet csókolt.

– Angliából? – kérdeztem kissé zavartan. Nem szoktam hozzá a kézcsókolgatásokhoz.

– Hát persze – bólintott, mintha azt mondaná: „Hogy is kérdezhet ilyen csacsiságot kedvesem, hát persze, hogy onnan.” – Angol nemesi családból származom, az apám után én is felvettem a Lord címet. Hatalmas birtokunk van Birminghamben, három éttermünk, és számtalan üzletünk Anglia-szerte – tárta szét a karját, az egyik kezébe véve a sétapálcáját, ezzel is mutatva hatalmasságuk mivoltát.

– Figyelemre méltó – ismertem el.

– Köszönöm – hajolt meg tisztelettudóan, aztán komor arcot vágott, s dühösen a még mindig telefonáló szállodatulajdonosra pillantott. – Persze nem mindenhol értékelik ám a rangot, és a nemesi származást! És maga honnan jött, Miss? – fordult ismét felém, immár megint nyájas hangnemben.

– Európából, Magyarországról. A véletlenek miatt, most épp egy régészeti ásatás részese lehetek… – Már nem tudtam befejezni, mert a szállodatulajdonos visszatért a pulthoz, és zavartan vigyorogva elmagyarázta a Lordnak, hogy a táskája véletlenül egy másik vendég holmijai közé keveredett, de már hozzák.

– Nagyszerű – morogta a Lord, majd idegesen a karórájára pillantott. – Akkor hozzák az ebédlőbe, úgysem ebédeltem még. Velem tart, kedvesem? – Ez már ismét nekem szólt. Akkor jutott csak eszembe, hogy miért is jöttem le az ebédlőbe, s az időközben elfeledett gyomrom is halk mormogással jelezte, hogy illene már valamit belepakolni. Nem mondhattam nemet a meghívásra. Könnyű ebédet rendeltem, nem akartam ugyanis teletömni magam, mielőtt meglátogatom újdonsült régészcsapatomat.

– Tehát valamiféle ásatáson segédkezik, ha jól értettem az imént – adta vissza a belém fojtott szót a Lord, már ebéd közben.

– Igen, Amarnától nem messze. Az ásatásvezető azt mondta, ígéretes hely, és lehet, hogy igaza is van – mondtam, aztán elmeséltem, mire bukkantak a homok alatt. A Lord eddig is igyekezett odafigyelni arra, amit mondok ínycsiklandó ebédjének elfogyasztása közben, de erre felkapta a fejét.

– Na és, mit gondol, Miss, mi lehet az?

– Fogalmam sincs. Lehetséges, hogy egy sírkamra bejárata, de az is lehet, hogy csak egy épület alapköve.

– Remélem szerencséjük lesz, és egy kincsekkel teli sírkamrára bukkannak – mondta nyájasan. Én is ezt reméltem.