Menthetetlenek

 

MENTHETETLENEK

 

Methis Arechin

2016

 

Minden jog fenntartva!

 

 

Minden, ami emberré tesz, te magad vagy.

Ne félj túlságosan a haláltól, mert úgyis megtalál,

de nem hiába küzdöttél, ha legalább megpróbáltad.

 

1.

 

Joana Starker úgy érezte, megőrül, ha nem adhatja ki magából, amit érez. Azelőtt nem tehette, mert John figyelte őt a nap huszonnégy órájában. Már akkor tudta, amikor hozzáment, hogy ennek nem lesz jövője. Mégis elkötelezte magát, mert nem tehetett mást. Az apja folyton ivott és zaklatta, nem tudott volna hová menni. Menekülnie kellett abból az életből, de most tessék: cseberből vederbe esett.

John sem volt különb, mint az apja, legalábbis az utolsó pár évben, amióta rákapott a piálásra, meg a játékra. De Joana megfogadta, hogy véget fog vetni ennek a kínszenvedésnek, így vagy úgy, de véget vet.

Egyik éjjel, amikor John a szokásos esti piálásra ment, –egy hatalmas pofonnal búcsúzva el feleségétől– betelt a pohár végleg. Joana összepakolta a legszükségesebb holmiját egy bőröndbe, és elszökött abból a lerobbant kuplerájból, amivé a szép családi házuk vált az évek alatt. El akart szökni messzire –szerencsére sikerült félretennie egy kis pénzt anélkül, hogy a férfi észrevette volna– lesz, ami lesz alapon. El is indult, bele a sötétbe egymaga, tele haraggal és elkeseredettséggel.

Most pedig, itt gubbaszt a sötétben, összekuporodva, reszketve a félelemtől. Hogy mitől is félt egész pontosan, azt ő maga sem tudta, de egyben biztos volt: nem ezt a helyet vette célba, amikor megszökött Johntól.

A nő -mivel az orráig sem látott- kinyújtotta a kezét, és valamiféle falat, vagy ütközőt keresett vele bátortalanul. Nem kellett teljesen kinyújtóznia ahhoz, hogy végig tudja simítani a mellette húzódó -valószínűleg- sövényt. Érezte, ahogy a szellő megfújja az arcát, és a haját -legalábbis ahol még száraz volt és nem teljesen csapzott– érezte a növény durva hasítását a vágásoknál, és a valamivel puhább leveleit. Valaki nyilván rendben tartja a kertjét -vagy akárhol is van. A másik kezét is kinyújtotta a másik oldalra -no lám, ez is sövény. Megkönnyebbülve sóhajtott fel.

„Hiszen a szabadban vagyok, biztosan egy kertbe estem valahogy. Biztos elestem és bevertem a fejem, ezért nem emlékszem rá. Volt már ilyen, nem lennék meglepve. Amikor Susan kislánya kiugrott a játszótéren a hintából, én meg át akartam vágni éppen, hogy lerövidítsem hazafelé az utam, a hinta magasra lendülve fejbekólintott, én meg elájultam, és amikor felébresztettek, nem emlékeztem semmire. Istenem, volt már ilyen. És akkor mi van? A szerencsétlenség hozzám tartozik, tehát ezen sem lepődhetek meg.” – gondolta.

Felállt, de vissza kellett ülnie, mert a lábában cseppnyi erő sem volt, mintha éveket gyalogolt volna idáig egyfolytában, teljesen úgy érezte. Felnézett az égre, de csillagokat nem látott, és az ég is olyan furcsán fekete volt. A friss szellőt viszont érezte, tehát kint kellett lennie, ebben egész biztos volt.

Vett néhányszor levegőt, majd kifújta, aztán összeszedte magát és ismét felállt, de ezúttal mindkét oldalon a sövénybe kapaszkodva. Most merre menjen? Sehonnan nem szűrődik fény, se fentről, se oldalról, se elölről, se hátulról. „Furcsa. Legalább az utcai lámpák fénye át kellene, hogy hatoljon ezen a francos növényen. Vagy az autók fényszórói, vagy a telihold fénye… Viszont az autókat nem is hallom, nyilván nem vagyok forgalmas helyen. És lehet, hogy nincs is telihold? Pedig tisztán emlékszem, hogy tegnap még volt, és az négy-öt napig is el szokott tartani, amíg elkezd fogyatkozni. Na, mikor is kezdődött a holdtölte? Francokat, nem is ez a lényeg, hiszen a fogyatkozó Holdnak is itt kellene lennie valahol…”

Joana lassan, de biztosan elkezdett lépegetni előre, egy pillanatra sem hagyva abba egyik oldalon sem a sövény simítását. Csak lépkedett és lépkedett, már legalább tíz perce egyfolytában, de a növényzet nem akart véget érni, mintha egy „sövényfolyosón” menne éppen.

Fél óra elteltével -legalábbis az ő időérzéke szerint körülbelül annyi lehetett- már dühös volt. Éppen akkor, amikor el akarta magát kiáltani mérgében, a sövény az egyik oldalon egyszer csak eltűnt.

– Na végre – morogta, de ugyanakkor meg is könnyebbült. Elfordult jobbra, mivel a bal oldalon továbbra is ott volt a „fal”, és a jobb kezével ismét tapogatózni kezdett. Mivel nem érzett semmit, csak a levegőt markolászta, most már kénytelen volt elengedni a „falat” a balján is, hogy addig menjen jobbra, amíg ki nem ér abból az átkozott kertből. Előrenyújtotta mindkét kezét, úgy lépkedett tovább, ám két és fél méter után meg kellett állnia, mert újból sövénybe ütközött. – Kurva élet! – kiáltott fel, miközben vett egy száznyolcvan fokos fordulatot, és elindult arra. A sövény viszont rendíthetetlenül állt a másik oldalon is. – Ez nem igaz! – kiáltott ismét, amikor rájött, hogy a francos „sövényfolyosónak” csak a szélessége lett nagyobb, nem a kijáratot találta meg.

Joana most ezen az oldalon maradva haladt tovább, bal kezével a növényzetet simítva, de sokáig nem juthatott. Megbotlott valamiben és elesett. Az a valami egészen puha volt, Joana ültében tapogatni kezdte a botlásáért felelős akadályt. Néhol nedves volt, olyan ragadós–nedves. Ismerős volt neki ez a puhaság, a valami alakja. Néhány pillanat kellett csak hozzá, hogy rájöjjön: ez egy ember.

– Héééé… Hahóóó… – nyögte bátortalanul, miközben a fejét kereste. – Jól van? Ööööö… uram… Bocsánat, nem akartam a micsodájához nyúlni, azt hiszem, rossz irányba haladtam – mondta, majd elindult a kezével az ellenkező irányba. Végül sikerült megtalálnia a férfi fejét. Először a száját találta meg, ami mereven nyitva állt, véletlenül bele is nyúlt, de rögtön visszakapta a kezét. – Uram… Jól van? – kérdezte, de legbelül már úgyis tudta a választ. Ez az ember nincsen jól, annyi szent. – Jesszusom… – nyögte a nő, visszafojtva feltörő zokogását. Joana összeszedte minden bátorságát, majd ismét megkereste a férfi száját, és amikor megtalálta, odahajolt fölé. Jól gondolta, nem lélegzik. Régóta viszont nem lehetett ott, mert még nem bűzlött. Mostanában érte a halál, ebben biztos volt. Az első gondolata az volt, hogy segítségért kiált. De a francba is, valahogy nem jött ki a torkán.

Aztán elkezdett kutakodni, hátha talál valami használhatót a férfinál. Amikor a kezébe akadt egy fémes tapintású rúd, el sem akarta hinni. Hamar megtalálta rajta a kapcsolót, és felkattintotta. A sárga fénysugár egyenesen a szemébe világított, de nem bánta: végre megláthatja, hol van.

Felállt, és a lámpa fényét előre irányította széles mosollyal az arcán. De csupán egyetlen másodpercig tartott az öröme.

– Uramisten… – nyögte, miközben körbevilágított. A sövény magasságát képtelenség volt felmérni bármelyik oldalon is, a lámpa fénye nem érte el a végét. Elől a körülbelül három méteres út szinte a végtelenbe nyúlt. Tétován indult meg előre, inkább meg sem nézve a mögötte fekvő halott férfit.

 

2.

 

Graham Hancock igazán boldog embernek mondhatta magát. Minden megadatott neki: szép család, ház, autó, jó sok pénz, és kiváló munka: ingatlanügynök volt. Egyáltalán nem lehetett oka a panaszra, és nem is panaszkodott sosem. Amit élete során el akart érni, azt el is érte, elégedett és boldog férfi volt.

A negyvenedik születésnapjára a gyönyörű felesége hatalmas partit szervezett, és Graham -bár nem volt szokása- hülyére itta magát a legjobb barátai társaságában.

Most pedig itt fekszik a sötétben, és ki kell állnia azt a próbát, amit nyilván a barátai eszeltek ki; amolyan a-negyedik-x-et-írod-hát-légy-férfi próba.

Hogy mikor cipelték ide, arra nem emlékezett, annyi whiskyt megivott, hogy szinte semmire nem emlékszik a parti második feléből.

Feltápászkodott, aztán mindkét kezével megfogta a fejét. Majd’ széthasadt, annyira fájt, és még egy nyavalyás aszpirin sem volt nála. De ez még csak a kisebbik gond. A barátai arról is megfeledkeztek, hogy legalább egy zseblámpát adjanak neki, hogy ebben a vaksötétben valamivel világítani tudjon.

„Ez aztán a kemény próba!” – gondolta, miközben tapogatózni kezdett. A keze hirtelen egy hideg, sima felületű falat tapintott ki, amelynek se vége, se hossza nem akart lenni. Ahhoz tapadva indult el előre, hogy megtalálja a kijáratot. Már jó ideje gyalogolt, mikor a távolban suhogás-szerű hangot hallott. De ez a suhogás valahogy nem nyugtatta meg, sőt, inkább elborzadt tőle. Ennek ellenére nem állt meg, csak akkor, amikor már nem érezte a sima felületű falat.

Hamar rájött, hogy a fal folytatódik, csupán egy másik irányba, jobbra kanyarodott el. Egy pillanatra megállt, és dobbantott egyet a lábával. „Dong”. Leguggolt, és az egyik kezével megtapogatta a padlót, amit az érkezésekor nem tett meg. Annak ellenére, hogy fekve eszmélt fel, nem jutott el a tudatáig, milyen padlón is heverészik.

Ugyanolyan anyagból volt, akár a fal. „Hm. Mintha valamiféle dobozban lennék. Egy jó nagy dobozban.” – gondolta. Hová hurcolták el ezek az úgynevezett barátai? Talán valami lepukkant helyen üresen álló fémből készült épületbe, amelynek a létezéséről eddig fogalma sem volt? Egész Kaliforniában nem tud ilyen helyről, pedig gyakran utazik. De ha ez egy épület, akkor ajtónak, meg ablakoknak is kellene rajta lenni, és…

Graham most a felállt, és felfelé nyújtózkodott, de hiába: a plafont nem érte el. Lassan tovább indult, és ahogy haladt, a suhogó hang egyre közelebbről hallatszott. Csak onnan tudta, hogy már vészesen közel jár a hang forrásához, amikor a szellő megérintette az arcát. A suhogás taktikus volt, egyenletes, mintha valami ide–oda himbálózna az orra előtt.

– Ebből elég – morogta, és kutakodni kezdett a farmerzsebében. A jobb első zsebében néhány cent lapult, a balban pedig egy csomag rágógumi. Az egyik hátsó zsebében pedig… – Nocsak, egy öngyújtó. – Nem habozott tüzet csiholni vele azonnal, hogy legalább valamennyi fényesség legyen az arca előtt. Graham ugyan nem dohányzott, de a barátai megkínálták egy kis füves cigivel, még a parti elején, de akkor visszautasította. Nyilván részegen engedett az unszolásnak, és nála maradt a gyújtó.

Az apró láng felfénylett, ő pedig körbejáratta. A fal valóban fémből volt, szürke, unott színe előtt táncolt a lángnyelv, ahogy a szellő meg-megérintette. A baloldalon Graham közvetlen közelében nem látszott semmi, a háta mögött sem, elől sem. Lassan elindult, magában legyűrve a feltörekvő kétséget. Nagyobb volt a kíváncsisága, tudni akarta, mi a hang forrása. A szellő egyre nagyobb lett, az öngyújtó lángnyelve egyre jobban táncolt, ráadásul a férfi ujját is sütötte már az a régimódi, tűzköves vacak, de még mindig nem látott semmit. Aztán a lángnyelv már nem bírta tovább a durva táncot, és elaludt. Ez volt az a pont, amikor valószínűleg Graham is elengedte volna már a kis szerkezet fémes részét, fel is szisszent, és átkapta az öngyújtót a másik kezébe, a sérült ujját pedig a szájába vette. – Fenébe…

Várt egy kicsit, próbálta fújkálni a sötétben a forró részt, hogy minél hamarabb lehűljön, miközben érezte: az a valami, aminek most már igen erőteljes a suhogó hangja, bizony nincs messzebb negyven-ötven centinél, legalábbis amikor „odaér” Graham elé.

Ha jobban kinyújtotta volna a karját, most tudná, mi az. De persze még semmi nincs veszve, az öngyújtó lassan lehűlt, és az ujja is kevésbé fájt. Ismét tüzet csiholt vele, azt remélve, hogy gyorsabban látja meg mi van előtte, mint ahogy ismét elalszik a szellőtől a láng. Teljesen nem merte előre nyújtani a kezét, de félig megtette, ám így sem látott még mindig semmit. – Hol vagy már… – A láng megint feladta a harcot. A férfi ismét meggyújtotta, s most teljesen kinyújtotta a karját, és akkor megpillantotta azt a bizonyos hangforrást, amelyre olyan nagyon kíváncsi volt, és ami pont akkor ért be a látókörébe, amikor a láng feléledt.

Már későn számította ki az éles penge ütközési pontját. A hatalmas bárdszerűség, amely fejjel lefelé lógott, és ide–oda himbálódzott, most kegyetlenül lenyisszantotta a férfi jobb kezét a csuklójánál, amely tehetetlenül repült a padlóra, benne az öngyújtóval.

A férfi felüvöltött a fájdalomtól és a dühtől, a másik kezét a csuklójához kapva, amelyből megállíthatatlanul ömlött a vér. Elhátrált a gyilkos pengétől, és leroskadt a fal mellé. A szeméből folyt a könny, a csonkból pedig a vér, a levágott keze meg ott hevert a padlón, ráadásul ismét sötét lett.

Graham érezte, ahogy a meleg vére ráömlik a másik kezére, és teljesen beteríti azt. Egyetlen dolog menthette meg attól, hogy itt pusztuljon: az öngyújtója.

 

3.

 

Andy Mitchell az egyetlen fiú volt a környéken, aki semmihez sem értett. Próbálta a baseballt, a rögbit is, - ahogy igazi amerikai fiúhoz illik - de a sport nem az ő asztala, egyébként is vékonyka hozzá.

Aztán megpróbált fizikából jeleskedni, de miután ráejtette a tanár lábára az egyik szemléltetőeszközt, érdekes módon többet nem kapott elégségesnél jobb jegyet, pedig a tanár állította, ő már nem haragszik rá.

Aztán ott volt a kémia: Andynek majdnem az egész osztálytermet sikerült a levegőbe repítenie új kísérleti receptjével, amíg a tanárt az óra közepén sürgős telefonhoz hívták. Andy szerint ez nem az ő hibája volt, hanem a tanáré, mert felügyelet nélkül hagyta az osztályt. Végül is nem várhatják el a tizenöt éves suhancoktól, hogy csendben üljenek, amíg a tanár lesz szíves visszafáradni a tanterembe!

Megpróbálta az úszást, de majdnem belefulladt egy másfél méteres medencébe, elkezdett biciklizni, de az első fának nekiment, és ripityára törte. Szerencsére ő kisebb horzsolásokkal megúszta a nagy találkozást.

Azt mindig is tudta, hogy szerencsétlennek született, ezt az apja is közölte vele, miután kiejtette a kezéből azt a kristályvázát, amit az édesanyjának vett a születésnapjára. A váza ripityára törött, ő pedig magába omlott. Az édesanyja persze mindig, mindenben mellette állt, és bizonyára most is azt mondaná neki, amit szokott, ha itt lenne.

„Ne feledd, Andy: oka mindennek van. Semmi nem történik véletlenül.”

De nincs itt, csak ő és a puszta kőfalak. Nem is emlékszik rá, hogy került ide, az utolsó emlékképe az volt, hogy a barátjától, Miketól indult hazafelé. Félt, hogy letolják otthon, amiért napnyugta után ér haza, de úgy látszik, a letolásra várnia kell.

Halovány, sárgás fény szűrődött valahonnan, vagy mindenhonnan -Andy nem tudta eldönteni, - amely félhomályba borította a folyosót, amit a két kőfal alkotott, és amely közre fogta őt. Nem félt, csupán kíváncsi volt, hol is van. Elindult a folyosón, és elkerekedett szemekkel figyelte a távoli sötétből folytonosan elé tárulkozó finom porral borított utat. Furcsállotta, hogy ahol jár, fény van, előtte és mögötte viszont teljes sötét uralkodott.

Nemsokára a folyosót alkotó kőfalak jobbra és balra is utat kínáltak neki, ő pedig tétovázva megállt. Hol balra, hol jobbra nézett, de mindkét oldalon ugyanazt látta: újabb folyosót, távoli sötétséggel. Gondolt egyet, aztán elindult balra. Félórányi séta után egyszer csak a félhomállyal együtt egy tenyérnyi valami is előbukkant a sötétségből. A földön feküdt, és könyörgő tekintettel nézett fel a fiúra.

– Szegény kis kutyus – mondta halkan Andy, miközben leguggolt a kölyökkutyához, hogy megnézze mi baja. Egy cocker spániel volt, Andy ismerte ezt a fajtát, hogyne ismerte volna, hiszen ő is éppen ilyen kutyát kapott a nyolcadik születésnapjára a szüleitől. Hirtelen emlékek törtek rá, és rádöbbent, hogy ez a kiskutya kiköpött olyan, mint amilyen az övé volt. – Alf.. – suttogta megrendülve a fiú, a zsemleszínű kiskutyát megsimogatva. Így nevezte el, mert annyira emlékeztette a híres kis földönkívülire őt. A kutyus körülbelül hat hónapos lehetett, akár Alf, amikor hirtelen nyoma veszett. Máig magát hibáztatja érte, hogy eltűnt. Nem vigyázott rá eléggé, és ezt az apja is a fejéhez vágta dühében.

Andy felvette a földről a kutyát, aki úgy remegett a fiú kezében, mint a nyárfalevél, és mintha csak erre a pillanatra várt volna, szorosan hozzábújt Andyhez. – Ne félj – súgta oda neki bizalmasan a fiú, aztán tovább indult a félhomályos folyosón.

 

4.

 

Mary Mansfield volt a legfelkapottabb író New Yorkban, sőt, az egész Egyesült Államokban, pedig ott aztán tízezrével vannak amatőrök és profik, akik közül jó néhány igen tehetségesnek bizonyult.

De ő már az első könyvével sikert aratott, nem csak tini-körökben, hanem minden korosztályban. A „Félelem nélkül” című könyve annyi pénzt hozott neki hirtelen, és akkora hírnevet, hogy még mostanáig sem tudta feldolgozni azt. A könyvben remekül sikerült rávilágítania arra, hogy milyen egy ember, amikor valóban nincs benne félelem. Amikor alapvetően hiányzik valakiből az a gén, amely a félelemért felelős. Sosem tanult, vagy olvasott pszichológiát, doktorit sem végzett, egyszerűen csak a megérzéseire hagyatkozott, és lássanak csodát: bejött neki.

A furcsa félhomályban csak azt látta, hogy egy kb. három méter széles üvegfolyosón van, amelynek nem csak a falai, de a padlója is üvegből áll. Azonban ezeken az üvegfalakon túl nem láthatott, tejfehér színük és vastagságuk miatt. Hogy milyen magasak lehettek ezek az üvegfalak, azt nem tudta megállapítani, mivel a sárgás fény, amely körülvette őt, csak egy bizonyos határig jutott, azon kívül csak sötétség volt előtte, mögötte, illetve felette is. De legalább látott.

Elindult előre a folyosón azon tűnődve, hogy miként is kerülhetett ide. Bizony, amióta felkapott író lett, sok irigye akadt, ezért arra gondolt, talán elrabolták, hogy így álljanak bosszút rajta.

A levegő hőmérséklete és a sárgás fény látványa ugyan kellemesen érintette az érzékszerveit, mégsem volt nyugodt. Hamarosan egy elágazáshoz ért, ahol jobbra, illetve balra vezetett tovább egy–egy üvegfolyosó. A nő a megérzéseire hallgatott, és balra fordult el, de kis idő múlva megtorpant: mintha zümmögést hallott volna valahonnan. Fülelt egy ideig, de aztán tovább indult. A zümmögő hang egyre fokozódott, ahogy a méterek fogytak, Mary pedig kénytelen volt lassítani léptein.

A sötétségből lassan egy hatalmas, lebegő gömb bontakozott ki, szinte teljesen „elállva” a nő további útját. A gömb átlátszó üvegből állt -legalábbis erre tippelt- a belsejében pedig lila színű, hurkokat alkotó fények villóztak. Ebből a gömbből jött tehát a zümmögés, amely leginkább az elektromos áram hangjára hasonlított.

A gömb, amely legalább két és fél méter átmérőjű lehetett, az üvegpadló felett lebegett körülbelül egy méteres magasságban. A látványa Mary számára elképesztő és félelmetes is volt egyben. Sem alatta vagy felette, sem mellette nem látott olyan energianyalábokat, mint amilyenek a gömb belsejében villóztak. Csak lebegett ott a levegőben, lágyan fel-le mozogva egy-egy centit, meghazudtolva, és galádul megcsúfolva a Föld gravitációs erejét.

A nő gondolkozott, mit tegyen? Egy méter üres hely bőven elég ahhoz, hogy átkússzon alatta, mellette viszont nem fér el semmiképp. Még a gondolatától is rettegett, hogy mi történne, ha hozzáérne a baljósan zümmögő csodagömbhöz.

Hirtelen felnevetett. A „Félelem nélkül” című könyvét egyes szám első személyben írta, tehát úgy, mintha ő maga élné át az eseményeket. A regényben tökéletesen le tudta festeni a „félelem–nélküliséget”, ugyanakkor azt is tudta, hogy ő és a könyvben szereplő karakter nagyon kevés közös tulajdonságot hordoznak. Mi több: ő és Jenny -a főszereplő- ég és föld.

Tulajdonképpen csak most döbbent rá, miközben ezt a hatalmas zümmögő elektromos „csomagot” bámulta, hogy valószínűleg az a könyv az ő rejtett vágyát testesíti meg. A vágyat arra, hogy sose féljen semmitől. Habár a közmondás is úgy tartja: jobb félni, mint megijedni. De mégis: az egyetlen nagyobb dolog, amit meg mert tenni egész életében az az volt, hogy elvitte az egyik -addig kevésbé ismert- könyvkiadóhoz a kéziratát.

Aztán persze heteket rettegésben töltött. Attól félt, hogy majd visszautasítják. De miért is nem jutottak ezek előbb az eszébe? A könyv megjelenése után a világ úgy rohant, és vele együtt ő is, hogy nem is lehetett rá ideje, hogy elgondolkozzon rajta.

Most viszont ismét sorsdöntő lépést kellett tennie. Mindenképpen sorsdöntő volt, hiszen így két méter távolságra –vélhetőleg- biztonságban volt, de lehetséges, hogy ha megközelíti, vagy megpróbál átkúszni alatta, az elektromosság kicsap a gömb belsejéből és elevenen megsüti. Hiszen még azt sem tudja, mekkora erősségűek ezek a lila energia–hurkok. Az is lehet, hogy teljesen ártalmatlanok, de lehetnek akár halálosak is.

Mary számára tehát világossá vált: itt most kizárólag arról volt szó, meg meri-e tenni, vagy nem. Ha valóban elrabolták (márpedig biztos volt benne, hogy ez van a háttérben) akkor itt nem maradhat, muszáj tovább mennie. Ha itt marad, mindenképpen meghal, mert se élelme, se vize, arra pedig aligha számíthat, hogy kimentik, vagy a rablók elengedik. A gömb legalább kétesélyes.

Lehunyta a szemét, vett egy nagy levegőt, aztán lassan kifújta a tüdejéből. Amikor ismét kinyitotta a szemét, már eldöntötte, mit fog tenni.

 

5.

 

Joana egyre elkeseredettebben kanyargott hol jobbra, hol balra a „sövényfolyosókon”. A férfi hullájára továbbra sem akart gondolni. Nem akarta tudni, hogyan került oda, azt pedig végképp nem, hogy mibe halt bele.

Mostanra világossá vált a számára, hogy valamiféle átkozott útvesztőben van, de akárhogy erőltette az emlékezetét, még mindig nem tudta, miként került ide. Lehetséges lenne, hogy annak a rohadék Johnnak a műve? Lehet, hogy valahol útközben leütötte, idehurcolta, ő pedig azért nem emlékszik semmire, mert amnéziás lett az ütéstől?

Joana elhessegette a gondolatot. „Nem, az kizárt. Az a bunkó állat annyira nem kreatív, hogy ilyen szörnyű „játékot” kitaláljon” – gondolta. – „Rá inkább az a jellemző, hogy szétveri a másik ember fejét, ha az nem tetszik neki. A vetélésem is miatta volt. Mert jól elagyabugyált, amikor részegen hazatántorgott a bandájától. De talán jobb is így… Ugyan, milyen sorsot szánt volna annak a szerencsétlen gyereknek az élet?”

Elkeseredett gondolataiból egy hang rázta fel. Távolinak tűnt, és egészen halk volt.

– Joanaaaaa….! – A nő meglepetten világított maga elé a messzeségbe. Jól hallotta? Valóban az ő nevét kiáltotta valaki? – Joanaaaa….!

– Hahóóóó! – kiáltott vissza, de valahogy nem sikeredett olyan hangosra, amilyennek szerette volna. Kiseperte csapzott, fekete, hullámos haját a szeméből, és óvatosan az ijesztően titokzatos hang irányába lépkedett.

 

6.

 

A férfi csak egy pillanatra látta ugyan a hatalmas, gyilkoló bárdot, amely még mindig ott suhogott és himbálódzott ide-oda a sötétben, de tudta, milyen magasságban van, és ez volt a lényeg.

Simán át tudott kúszni alatta, bár az iszonytató fájdalom, és a jobb kézfejének hiánya miatt nehezebb volt ugyan, de meg tudta csinálni. A vér nem akarta továbbra sem abbahagyni a csorgást, Graham pedig tudta, drága életnedűje hamar el fog folyni, ha nem siet.

Kénytelen volt elengedni tehát a másik kezével a csonkot, hogy átkúszhasson a bárd alatt, és megkeresse az öngyújtót, amit a jobb kézfeje még mindig szorongatott.

A bárd éle baljósan suhogott a feje fölött (valószínűleg, ha most leesne, pontosan a nyakát találná el, aminek következtében a fejének is búcsút mondhatna) ő azonban bízott abban, hogy megfelelően van felfüggesztve a plafonra. Ha jól számította ki az esés szögét, a gyújtónak balra kellett lennie.

Kicsit messzebb esett ugyan, mint hitte, de végül megtalálta. Amikor megérintette e megmerevedett kézfejet, a borzongás és az undor egyszerre futott át rajta. Ha ehhez még látvány is társult volna, biztosan elhányja magát. Gyorsan kikapta a gyújtót a „halott” ujjak közül, aztán átkúszott a bárd alatt, most már egészen. Ahogy kúszott, valamit kitapintott a földön, egy kis tárgyat, de most nem volt idő megnézni, csak felkapta a gyújtó mellé. Jó messze elhúzódott a gyilkos szerszámtól, aztán ledobta maga mellé a kis tárgyat, a fémfalnak támasztotta a hátát és meggyújtotta az öngyújtót.

Odatette a lángját a sebhez, hogy lássa, mennyire súlyos a helyzet - ez bizony felettébb az volt.

– Jézusom… – nyögte a felgyülemlő semmivel a gyomrában. Még szerencse, hogy a közelmúltban nem evett, különben most kitette volna a látványtól.

Engedte kialudni a lángot, azután levette az ingét, amelynek a jobb ujja szinte a válláig vérben ázott. A még tiszta részéből, amennyit csak tudott, a szájába tömött, aztán ismét meggyújtotta a gyújtót, és egyenesen a levágott húshoz tartotta, amelyből a csuklócsontok egy része is kiállt.

Muszáj volt néznie, és a tudatánál maradnia, bármennyire fájt is. Ez volt most a tét az életben maradásra.

Graham hörgött, nyüszített, könnyein keresztül szinte alig látta, mit is csinál. Az égett hús szaga borzalmas, ahogy azzal a néhány, megperzselődő szőrszál szagával összekeveredett.

A vér folyása kezdett abbamaradni, a húsa végül „megsült”. Pár perc volt csupán az egész, de Grahamnek hosszú–hosszú óráknak tűnt, mire ismét levehette az ujját a tűzkőről, és a láng elaludt. Amellett az iszonytató fájdalom mellett észre sem vette, hogy a hüvelykujját megégette a gyújtóval.

Graham sírva feküdt oldalra, és még nagyon sokáig képtelen volt felkelni, hogy tovább induljon. „Ezt nem a barátaim eszelték, ki, annyi kurva biztos.” – Ez volt az utolsó gondolata, mielőtt lehunyta a szemét, és elaludt-vagy talán el is ájult.

 

7.

 

Andy lassan, tétován lépkedett Alffal az ölében egyik kőfolyosóról a másikra. Harmadjára már nem balra, hanem jobbra fordult el, és ezúttal nem egy unalmas, egyhangú folyosón kötött ki.

Pár méter után a padló hirtelen megremegett a fiú előtt, és a porral burkolt padlóból kőkockák emelkedtek ki sorban.

A fiú meglepődve nézte, ahogy a barna kőkockák egymás után tűnnek fel előtte. Addig nem mert tovább menni, amíg biztosan el nem döntötte magában a kérdést, hogy ez valamiféle próba lenne-e, vagy sem.

Ránézett Alfra, mintegy tanácskérés gyanánt, a kutya pedig visszanézett rá. Furcsa, de a fiúnak olyan érzése támadt, mintha Alf is ugyanazt sugallta volna a szemével, amit ő gondolt: ez bizony egy próbatétel, és neki ki kell állnia.

– Rendben – bólintott, aztán letette a kutyust a földre. Alf, mintha örült volna ennek, elkezdte csóválni a farkát. Aztán leült, és figyelmesen bámulta Andyt. Andy azonban most mással volt elfoglalva. Jobb kezét az álla alá téve, összeráncolt homlokkal kezdte elemezni a látottakat.

A kőkockák együttesen egy egyenlő szárú háromszöget alkottak, ezt tisztán látta. De mi van még, amit meg tud állapítani? Elvette az álla alól a kezét, kinyújtotta, és elkezdett számolni. A háromszög négy sor kőkockából állt, a sorok pedig…

– Az első sor hét kőkockából áll – állapította meg. – A második ötből, a harmadik háromból, a negyedik sorban pedig egy kőkocka van. Hm… hét, öt, három és egy… – Újból megtámasztotta az állát, és tovább gondolkozott. Valahonnan ismerősek neki ezek a számok, de nem tudott rájönni, honnan. Lenézett Alfra, aki még mindig figyelmesen nézte a fiút, némán, mintha még véletlenül se akarná megzavarni a gondolkodásban. – Az tuti, hogy ezek között a számok között valamiféle összefüggés van – magyarázta a spánielnek. – Emlékszem, hogy a matektanár mondott róluk valamit… Bárcsak jobban tudnék emlékezni! – mondta kétségbeesetten, és visszanézett a kőkockákra. – Hét, öt, három, egy. A tanár is pont ezekről a számokról beszélt. Arra emlékszem, hogy van egy közös tulajdonságuk. Sőt, ezeken kívül is felsorolt még egy csomót, amikre ugyanez jellemző. De mi a fene volt az? Te mit gondolsz, Alf? – A kutyus felvakkantott, mintha valóban a véleményét akarná elmondani. – Megvan! – kiáltott fel hirtelen a fiú. – Prímszámok! A hét, az öt, a három és az egy prímszámok! – A spániel vakkantott kettőt, mintha gratulálni akarna Andynek a megfejtésért. – A prímszámokban pedig az a közös, hogy csak egyel és önmagukkal oszthatók – emlékezett vissza a fiú, elégedett vigyorral az arcán. De az öröme sokáig nem tarthatott, mert ahogy visszanézett a kőkockákra, újra gondolkodóba esett. Az rendben is volt, hogy prímszámokról van szó, de mi ennek a lényege? Hogyan tovább?

Gondolt egyet, aztán felvett egy marék port az útról, és rádobta a hozzá legközelebb eső kockára, balról a harmadikra az első sorban. Amikor hirtelen a jobb oldali falból hegyes, apró tűszerűségek záporoztak elő és a szemközti falban landoltak, Andy igazán megijedt. – Úristen… – nyögte, és hátrálni kezdett. Ez volt az a pillanat, amikor megértette: ez nem egy egyszerű próba, ez nem játék. Itt az élete a tét.

 

8.

 

Mary négykézlábra ereszkedett, majd lehasalt, és elkezdett kúszni. Inkább nem figyelt a gömbre, nehogy hirtelen meggondolja magát, vagy leblokkoljon. Hol a padlót nézte, hol a kezeit, ahogy egymás elé helyezi, és az alkarjával húzza előre a testét.

Amikor már biztos volt benne, hogy elhaladt a gömb alatt, csak akkor nézett hátra. Másfél méterre volt tőle. Mary a hátára fordult és felkuncogott.

– Ez az. – Felállt, még mindig a gömböt nézve, aztán megfordult, hogy tovább induljon, de pár lépés után meg kellett állnia. A hátába hasító éles fájdalom csak egy másodpercig tartott, de az éppen elég volt ahhoz, hogy üvöltésre kényszerítse. Térdre rogyva, elkerekedett szemekkel nézte a hívogatóan titokzatos utat maga előtt.

„Ne nézz le!” – kiáltotta benne egy hang, de Mary képtelen volt engedelmeskedni neki. A mellkasa közepén egy kb. két centiméter átmérőjű lyuk éktelenkedett. Nem vérzett, inkább olyan volt, mintha lézerrel égették volna bele.

– Istenem… – nyögte könnyes szemmel. Ki tudja, mennyi ideig maradt volna még így, ha az orra előtt hirtelen meg nem jelenik egy gömb, éppen olyan, mint amit hátrahagyott, csak ez egészen apró volt. Nem mert mozdulni: a szemével követte a lebegő golyót.

A golyó körözött vagy hármat Mary orra előtt, aztán hirtelen a mellkasába repült, bele egyenesen az ott éktelenkedő lyukba.

Mintha pontosan oda találták volna ki, úgy illett bele. Fájdalmat egyáltalán nem érzett, még akkor sem, amikor az apró, elektromos lila színű hurkok hirtelen szétnyíltak és kiegyenesedtek, átütve az apró gömb üvegfalát, ezáltal Mary szöveteivel érintkezve.

A „kiégetett” lyuk ezzel be volt tömve - elől. De mi van a hátával? Furcsamód, ez a gondolat volt az, ami jelen pillanatban a leginkább foglalkoztatta a nőt. Hátranyúlt, amennyire csak tudott, hogy elérje a háta közepét, ám akárhogy kereste, nem találta az ottani lyukat. Hogy lehetséges ez? Hátranézett az óriásgömbre - még mindig ugyanolyan sejtelmesen ringatózott le-fel, mint amikor először megpillantotta. Visszanézett előre, és ekkor valami furcsa csillogás a térdei elé csalta a tekintetét, addig észre sem vette. Egy kis, négyzet alakú, ezüstszínű fémből készült lapocska hevert az üvegpadlón. Nagy, fekete, nyomtatott betűkkel az volt ráírva, hogy: GBA. Nem tudta, mit jelenthet, de pillanatnyilag nem is nagyon érdekelte.

Mégis felvette, és belecsúsztatta a nadrágzsebébe.

„Na jó.” – gondolta aztán, majd felállt, és megállapította, hogy egészen jól van (azon kívül, hogy egy kis mesterséges élősködő elfoglalta a szíve közepét, legalábbis szerinte) lenézett a mellkasára, a kis gömbre és apró energia-vonalaira. Fogalma sem volt róla, hogyan tovább, csak abban volt biztos, hogy tovább kell mennie.

 

9.

 

– Joanaaaa…. Gyereeee… – Joana pedig követte a hangot, mint aki hipnózisba esett. Borzongás futott rajta végig, amikor hallotta, ugyanakkor vonzotta is magához, akár egy mágnes. Először jobbra fordult el a sövények közötti úton, azután bal felől vélte hallani, hát arra ment tovább. Majd ismét jobbra vette a kanyart, ezúttal egy hosszabb folyosóra. Néhány méter után megtorpant, és mereven előre tartotta a zseblámpáját, amelynek fénysugarába hirtelen két apró kéz nyúlt bele.

– Ki vagy te? – kérdezte a nő halkan. A két apró kezet ekkor két apró láb követte, amely addig lépkedett előre, amíg a hozzá tartozó többi testrész is meg nem jelent a fényben. Egy vékonyka, barna hosszú hajú kislány állt meg Joana előtt, hatalmas, mélybarna szemekkel, apró cseresznyeajkakkal.

Olyan öt éves forma lehetett, kedvesen Joanára mosolygott, akinek egy percre minden félelme és kételye elszállt. – Hogy kerülsz ide, kislány? – A lányka nem válaszolt, de a vonásai furcsa szomorúságba rendeződtek át, még mindig a nőt bámulva. Joana odament hozzá, letérdelt elé, és a szabad kezével elsimította a lány egyik előrehulló hajtincsét. – Hol az anyukád?

– Az anyukám elhagyott – válaszolta a kislány könnyes szemekkel, ajkát lebiggyesztve.

– Az nem lehet – ingatta a fejét hitetlenül Joana. – Egy ilyen gyönyörű kislányt, mint te vagy, nem hagy el csak úgy az anyukája. Ez biztosan valami tévedés. Hogy hívnak?

– Charlotte – válaszolta a kislány.

– A neved is épp olyan szép, mint te magad – mosolyogott rá a nő. – Gyere – mondta neki, miközben felállt, és kinyújtotta a szabad kezét. – Majd én hazaviszlek. – Charlotte megfogta Joana kezét, a kislány keze furcsán hűvös volt, – Joana úgy gondolta, talán fázik - habár nem volt hideg, mégiscsak egy vékonyka nyári ruha volt rajta, és ki tudja, mióta kuporgott már ott a sötétben szegény - ezért levette magáról a kardigánját, és ráadta Charlottera, majd ismét megfogta a kezét, és együtt mentek tovább.

Mire az újabb folyosó végéhez értek, Joana már eldöntötte, hogy ismét jobbra fog elfordulni, ám amikor megpillantotta a lefelé vezető lépcsőt maga előtt, igazán meglepődött.

Már kezdett hozzászokni, hogy mindig választania kell, merre menjen. Most azonban csak egy irányba lehetett tovább menni: lefelé.

Bár nem volt híve az adott helyzetnek, nem tehetett mást. Charlottetal együtt nekivágtak a zöld folyófűvel borított lépcsőfokoknak.

 

10.

 

Amikor feleszmélt, abban a tudatban tette, hogy az egész csak egy rossz álom lehetett, a marihuána hatása alatt elszenvedett téveszme. Persze, biztosan így van, hiszen soha életében nem szívott még füvet, viszont történeteket már hallott arról, hogy miket élnek át egyesek miatta.

Egy hasonló korú férfi például azt hallucinálta, hogy a rómaiak keresztre feszítik, akár Jézust, és amikor „kijózanodott”, tele volt stigmákkal, vagyis ugyanazokkal a sebhelyekkel, amelyeket Jézusnak okoztak.

Vagy ott volt Garry öccse, Stuart, aki annyira beszívott két éve, hogy azt hitte, a saját temetésén van. Nyitott koporsóban feküdt, és látta, ahogy leeresztik őt a sírba, aztán pedig hol földet, hol virágot dobálnak rá fentről. Azóta Stuart nem füvezett, bizonyára a temetéses hallucináció mély nyomot hagyhatott benne.

Graham felült, aztán röhögött egyet, miközben az öngyújtót keresgélte a földön. A jobb kezébe hirtelen éles fájdalom hasított bele. Elkomorodott, ahogy lassan visszatért a valóságba. Ha csak álmodta az egészet, miért érzi a jobb keze hiányát? Lehet, hogy amikor elszállt tényleg levágta valami? Vagy ő vágta le saját magának? Nem, annyira nem téphetett be, hogy ilyet tegyen.

Amikor megtalálta a gyújtót és meggyújtotta, már tudta, hogy minden valóság volt, amit átélt. A suhogásra is csak most figyelt fel, - arra az átkozott gyilkos suhogásra, amire olyan kurva kíváncsi volt.

„Hogy is van az a mondás? Aki kíváncsi, hamar megöregszik. Megöregszik, mi? Inkább hamar megdöglik.”

Megnézte a jobb kezét: undorítóan csúnyán festett. Egy vékonynak tűnő kéreg húzódott rajta, ebből úgy tippelte, pár órát szundikálhatott. Elaltatta a gyújtó lángját, aztán megkereste az ingét is, felmarkolta, majd sokadik próbálkozásra sikerült bekötnie vele a csonkot. Ösztönösen is tudta, hogy vigyázni kell rá, - bár ingatlanügynökként nem sokat konyított a sebekhez - mert ha felszakad valahol a kéreg, akkor megint elkezd vérezni, és ő nem bírná ki, ha megint használnia kellene a gyújtót, legalábbis erre a célra. Annak is csak örülhet, ha egyáltalán kijut innen valaha, és rendes orvosi ellátást kap, mielőtt elkezdene gennyedzni, és elfertőződik.

Miután végzett a kötözéssel, felvette ismét az öngyújtót. Eszébe jutott, hogy amikor átkúszott a bárd alatt, talált valamit. Tüzet csiholt, és körbenézett vele a padlón és az ölében. A bal oldalán volt, éppen kilátszott a combja alól. Kis fémlapocska, négyszögletes, nagy, fekete, nyomtatott betűkkel volt ráírva, hogy: HAM.

„HAM? Ez meg mi a francot jelent?”

Nem akart most ezzel foglalkozni, csak zsebre vágta a többi lim–lom közé, aztán felállt és tovább ment a fémfolyosón.

Nemsokára elért egy elágazáshoz, és balra fordult -maga sem tudta milyen megfontolásból. A csonk iszonyatos fájdalmat okozott neki folyamatosan, alig tudott az útra koncentrálni. Most képes lett volna minden vagyonát odaadni egy doboz aszpirinért, vagy valami erősebb fájdalomcsillapítóért.

Eszébe jutott a családja: vajon keresik már? Feltűnt már nekik, hogy valami nincs rendben?

„Marie már holtbiztos, hogy halálra aggódja magát, miután jól lecseszte a fiúkat, akikből az óta nyilván sikerült is kiszednie a „füves–sztorit”. És most sír és toporzékol William és Candy előtt, hogy hogy lehettek ilyen balfaszok az úgynevezett barátaim, hogy magamra hagytak betépve.”

Graham felesége nem egy hisztis típus (legalábbis a férfi a tizenöt évük alatt talán egyszer látta kiborulva, amikor elvesztette az édesapját) de most nyilván ki van akadva, amit Graham tökéletesen megértett.

Az újabb fémfolyosó végén Graham megállt, és tanácstalanul nézte az előtte lévő újabb akadályt. Tisztán látta, mert aranysárga fény burkolta.

„Végre fény!”

De ez még a plafonról aláfüggő és himbálódzó gyilkos bárdnál is durvábbnak tűnt.

 

11.

 

A fiúnak minden bátorságát össze kellett szednie ahhoz, hogy tovább tudjon gondolkodni. Alf odament hozzá és nyüszíteni kezdett. Andy leguggolt és megsimogatta, a kutya pedig elkezdte nyalni a kezét, így bíztatva arra, hogy ne adja fel.

A fiút ettől valóban elöntötte némi önbizalom és bátorság. Felállt, egész közel ment az első sor kockához, és elszántan nézte.

– Tehát, nem mindegy, melyik „prímszámokra” lépünk – mondta. – A hármast minden bizonnyal kizárhatjuk. Marad az egy, az öt, és a hét. De hét nincsen csak az első sorban, ötös pedig az elsőben és a másodikban. A hármast kizártam, tehát marad: az egy. – Lehunyta a szemét, és vett egy mély levegőt. Kifújta, azután kinyitotta a szemét, és odasétált az első kockához. Lassan felemelte a bal lábát, és a kocka fölé tette - bízott benne, hogy jó oldalon van - de még nem mert rálépni. Előbb muszáj volt Alfra néznie, hogy még egyszer, utoljára, erőt merítsen. Alf némán nézte Andyt, és a szeme azt sugallta: jó úton jár. Andy bólintott, és rátette a lábát a kőkockára. Gyorsan lehunyta a szemét, hogy ne lássa, ha valami történik, és legalább húsz másodpercig így is maradt. Úgy látszott, szerencséje van, mert nem száguldottak újabb apró tűszerűségek a falból, hogy minden egyes pórusába jusson egy, mint valami durva akupunktúrás kezelésen.

Kinyitotta a szemét, és elmosolyodott. Most már biztosan tudta, hogy ez lesz a megoldás. Odahívta magához a spánielt, aki örömmel ugrott a karjaiba, aztán előrefordult, és rálépett a következő „egyesre”, majd a harmadikra és a negyedikre, a háromszög oldalának ívéhez hűen átlósan haladva. Végül leugrott a padlóra, s ekkor akaratlanul is a lábai elé nézett. Valami csillogó tűnt ki a por alól, valaminek a csücske talán. Lehajolt, letette a kutyát kicsit arrébb, megfogta a csücsköt, és amikor felemelte, kiderült, hogy egy kis négyzet alakú fémlapocska, amire valaki nagy, fekete, nyomtatott betűkkel azt írta, hogy: ULSZ.

A fiú töprengett egy pillanatig, aztán fogta, és belecsúsztatta a farmerja hátsó zsebébe. Mielőtt tovább ment volna, még egyszer elégedetten visszanézett a kőkockákra, és arra gondolt, a matektanár most milyen büszke lenne rá.

Egy bal és egy jobb kanyar után egy hatalmas árok állta az útját. Nem volt túlságosan mély, de amikor belenézett, még a lélegzete is elakadt. A megszámlálhatatlan mennyiségű, csupasz testű kígyók úgy tekeregtek egymáson, mint férgek a rothadó húson. Volt köztük többféle piton, csörgőkígyó, vipera is, Andy legjobb ismeretei szerint mind mérges kígyó.

– Ne… – nyögte kétségbeesetten. – Miért pont kígyók? – A fiúról mindenki tudta, aki ismerte, hogy az egyetlen állat a Földön, amelytől kényszeresen retteg, az a kígyó. Mindegy, milyen fajta, hogy csak sikló-e vagy kígyó: ha nem volt lába, de foga igen, az épp elég volt.

A mérges kígyóktól pedig különösen félt, gyakran álmodott rémeket velük, főleg csörgőkígyókkal, de ennek meg is volt az oka.

Siklót látott már sokat, de mérges kígyót csak egyetlen egyszer. Csörgőkígyó volt, és úgy meredt Andyre kétágú nyelvét öltögetve, mint a legújabb szerencsétlen áldozatára.

Öt éves korában történt, amikor az apjával a régi Chevijüket bütykölték odakinn a feljárón. Az apja a kocsi alatt feküdt és egy csavarkulcsot kért, de hiába nyújtogatta a kezét, Andy nem adta oda neki. Sőt, olyan csendben volt, hogy Ralph -Andy apja- azt hitte, a gyerek megunta az inaskodást és inkább bement az anyjához, aki épp almás pitét sütött azon a ragyogó nyári délelőttön.

Kikukkantott a kocsi alól, és látta, hogy a fiú nem ment el, és nem csak, hogy nem ment el, de kőbálvánnyá meredt, kezében a tizenhatos kulccsal. A barnás színű csörgőkígyóval szemben állt, Ralph profilból látta őket. A kígyó felágaskodott, legalább hetven centire - a teljes hosszúsága olyan egy méter tíz-húsz centi lehetett, Andy apjának későbbi elmondása szerint ez egy texasi csörgőkígyó volt, ami főleg sivatagos területeken él, de néha bekeverednek valahogy a lakott területekre is - és enyhén imbolyogva, nyelvét nyújtogatva, lebenyét kiterjesztve az öt éves Andyt méregette apró, gyilkos szemével.

A fiú nem mert mozdulni, csak a szemét fordította az apja felé egy pillanatra, aki a mutatóujját a szájára téve jelezte, hogy továbbra is csendben kell maradni. Ralph bal keze mellett hevert a kalapács, arra az esetre tartogatta, ha másképp nem bírna a csotrogány fékrendszerével. Óvatosan felmarkolta, de fogalma sem volt róla, hogy tudná fejbe vágni az állatot anélkül, hogy megmarja Andyt, vagy az ő lábát, mivel deréktól lefelé kilógott a kocsi alól, a kígyó pedig a jobb combja mellett sziszegett, „csörgött” baljósan a farkával, amúgy ügyet sem vetve Ralphra.

Aki megmentette végül a helyzetet, az Andy anyja volt, Helen. A fiú csak annyira emlékezett az egészből, hogy a kígyó fejét egyszer csak egy méretes lapát széles lapja csapja a földre. Ralph ekkor gyorsan kimászott a kocsi alól, és arrébb vitte Andyt. Helen felemelte a lapátot, a kígyó még élt, de túl kába volt ahhoz, hogy támadjon. Helen ismét lecsapott, még erősebben, mint az előbb, a kígyó feje pedig bombaként robbant szét alatta, a vére spriccelt és szétfolyt, kisebb tócsát képezve a feljárón.

A sikeres akciót fagyival és almás pitével ünnepelték meg, de Andyben olyan mély nyomot hagyott az eset, hogy ma is rettegve emlékszik vissza rá. Ma is előtte van, ahogy a kígyó ránéz azzal a szúrós, éhes, gonosz, sötét szemével, mintha átlátna rajta. Mintha belelátott volna a tudatába, és megpróbált volna beférkőzni oda.

– Alf, nekem ez nem megy – rebegte, miközben az árokban tekergődző kígyókat nézte, egyre csak azzal a szörnyű emlékképpel a fejében, öt éves korából. Egy pillanatra sem merte levenni róluk a szemét, attól félt, hogy valahogy kimásznak a gödörből, amikor nem figyel, és megharapják. Habár az árok elég mélynek tűnt ahhoz, hogy ez ne történhessen meg, a fiú mégis feltételezte, hogy igen, lehetséges.

Elkezdett hátrálni, egész a folyosó végéig hátrált vissza, (úgy döntött, visszamegy a legutóbbi elágazáshoz, és inkább balra fordul el) de a szemét továbbra sem vette le az árokról.

Amikor elérte az elágazást, csak annyit kellett tennie, hogy hátat fordít a kígyóval telt ároknak –amely addigra már legalább kétszáz méterre volt tőle, és jó ideje nem is látta, mert eltűnt a sötétségben – és az ellenkező irányba megy tovább.

El is indult (ez a különös félhomály, mintha rendelkezne némi intelligenciával, mindig ott van, ahol a fiú, és ötven méteres körzetben mindent megvilágít előtte) de a keze még mindig remegett egy kicsit.

Csak amikor már legalább száz métert haladt, akkor kezdett megnyugodni, néhányszor megsimította a barna spániel bundáját, azután letette a földre, mert a keze kezdett elfáradni.

A kiskutya csendben, farkát csóválva követte őt. Ahogy a fiú előtt egyre feltűnt az út újabb és újabb szakasza, először egy sötét csíkot pillantott meg maga előtt, amely egyre vastagodott. Andy keze ismét remegni kezdett, balsejtelme beigazolódott, amikor odaért. Meg mert volna esküdni, hogy ugyanazt a gödröt látta, mint az előbb. A mélysége legalábbis ugyanakkora volt, és a kígyók is ugyanúgy tekeregtek benne, mint az előbbiben.

Andy csak egy pillantást vetett rá, aztán sarkon fordult, és visszarohant az elágazáshoz, a spániel pedig futott utána. Visszament az elágazás előtti folyosóra, és addig ment, amíg el nem ért az utolsó előtti elágazáshoz, ahol először balra fordult.

Most jobbra ment el, - ettől visszább már nem mehetett, mert ott voltak a kőkockák - ez volt az egyetlen lehetősége arra, hogy elkerülje a kígyókat.

Legalábbis egészen addig úgy gondolta, amíg egy újabb (vagy ugyanahhoz?) a gödörhöz nem ért. Ugyanolyan mélység, ugyanannyi kígyó és ugyanolyanok. Andy nem akarta elhinni. Kétségbeesetten nézett le a kutyára, aki nyüszítéssel és sajnálkozó szemmel válaszolt.

– Úgy látszik, nem kerülhetem el – mondta csalódottan a fiú, a spániel pedig felvakkantott, mintha azt jelezné: tökéletesen egyetért vele.

Andy leült a padlóra, négy-öt méterre a kígyókkal telt ároktól, és megpróbálta kitalálni, hogy hogyan juthatna át rajta anélkül, hogy megmarná valamelyik mérges kígyó.

 

12.

 

Éppen elfértek ketten a zöld folyófűvel borított lépcsőfokokon. Amennyire el tudott világítani a zseblámpájával, jó hosszúnak tűnt. A másik kezével Charlotte kezét fogta, akit megpróbált kifaggatni arról, hogy került ide.

– Nem emlékszem rá – mondta a kislány. – Egyszer csak… itt voltam.

– Hová jársz iskolába? Itt laksz, Carson Cityben?

– Nem tudom – rántotta meg a vállát Charlotte, olyasfélén, mint amikor az anyukája faggatja valamiről, amit nem igazán akar elmondani, mert túl fáradt hozzá. – Mikor mehetünk már haza?

– Nemsokára – válaszolta Joana megnyugtatólag, azonban belül cseppet sem volt nyugodt. Ez a kislány rosszabbul járt, mint ő, ha nem emlékszik még arra sem, hol lakik. Nyilván hatalmas sokk érhette. Sajnálta őt, de saját magát is. Charlottenak azt mondta, nemsokára, de vajon tényleg így van–e? Ha legalább azt tudná, hol vannak. Egyáltalán még Carson Cityben? Mi van, ha valami altató injekciót kapott, amitől órákra bekómált? Akkor akár száz mérföldre is elhurcolhatták a városkájától, és ez nagyon elkeserítette, mi több, megijesztette. De mégis miért tették ezt vele? Hisz Joana soha senkivel nem volt rossz viszonyban. Sőt, mindenki sajnálta azért, ahogy John bánt vele.

Gyakran mondogatták is neki, (főleg Susan, akivel majd’ az egész gyerekkorát együtt töltötte) hogy miért nem hagyja már ott azt az állatot.

David -Susan férje- a háta mögött egyenesen mazochistának nevezte őt, amiért eltűri Johntól az állandó verést és vedelést. Ezt Susantól tudja, aki mindig mindent elmond neki, de azért persze a lelkére kötötte, hogy ne szóljon róla Davidnek, nem akar vitát.

És Joana nem szólt, mi több, nem is neheztelt a férfira, sőt, még igazat is adott neki. Miért is tűri el a terrort, ha nincs miért? Azon a lepukkant házon kívül semmi nincs, ami közös, már nem is szereti őt, - egyenesen gyűlöli - akkor miért is tűri?

Ezen a szökése előtti délelőttön merengett el, miközben a hangosan horkoló részeg férfit nézte a néhai hálószobájukban. És ez volt az a délelőtt, amikor rádöbbent arra, hogy - fenyegetések ide vagy oda - már semmi keresnivalója itt.

Mint ahogy ebben a labirintusban - vagy miben - sem, mégis itt van, egy kislánnyal együtt, akiről a nevén kívül nem tud semmit, és aki most már az ő felelőssége, amíg haza nem jutnak. Ha már neki nem lehetett sajátja (John elvette tőle, még azt sem tudta, fiú lett volna-e vagy lány, és ő elvette tőle, elrabolta, mint azt az öt évet is az életéből, amit eltöltött vele) legalább most kiélhette magát, mint anya.

Amikor végre leértek a lépcsőn, egy újabb, ezúttal valamivel keskenyebb folyosóra lyukadtak ki, ám ezúttal a falak nem sövényből álltak, mint eddig, hanem fémből. Itt is koromsötét volt, Joana gyengéden, ugyanakkor bátorítóan megszorította a kislány kezét - még mindig olyan hűvös volt, olyan furcsán hűvös, pedig a hőmérséklet kellemes volt, Joana tenyere és halántéka pedig egyenesen gyöngyözött az izgatottságtól és a mozgástól, még így a kardigánja nélkül is - és tovább indultak a „fémfolyosón”.

Sok méter megtétele után egy elágazáshoz értek, ahol balra fordultak, s itt mintha valamivel szélesedett volna az út.

– Éhes vagyok – mondta a kislány, s bár suttogott, a hangja kongott a sötét, üres fémfalak között. Joana egész idáig nem is gondolt az evésre, vagy az ivásra - hány órája lehetett itt, ha nem számolja a megtett utat, amíg eszméletlenül hurcolták? Öt-hat? - de most, hogy Charlotte szóba hozta, már tudta, mitől is szédeleg annyira. S mintha a gyomra „tudatáig” is ekkor ért volna el, hogy üres, halkan felmordult.

– Sajnos nincs… – kezdte volna mondani, de ekkor megpillantotta a fémpadlón a zseblámpa fénysugarában a zacskót. Közelebb érve látta, hogy chipses zacskó, sajtos ízű. Felvette, a zacskó sértetlen volt, felbontotta és beleszagolt. Semmi különöset nem érzett rajta a sajtos burgonyaszirom jellegzetes szagán kívül. Vett belőle egyet és megette, az ízében sem volt semmi különös - viszont nagyon jól esett az ízlelőbimbóinak, mintha ezer éve nem evett volna, úgy ízlelgette – így nyugodt szívvel adta oda Charlottenak. – Úgy tűnik, van egy őrangyalod – mosolygott rá a kislányra, akinek láthatóan felragyogott az arca a rágcsálnivaló láttán. Olyan jóízűen ette, hogy Joana nyálmirigyei majdhogynem átestek a ló túlsó oldalára, és elcsorgatták nedvüket.

Charlotte pár falat után Joana orra alá dugta a zacskót.

– Vegyél. – De a nő visszautasította, mondván, előbb ő lakjon jól, mert ki tudja, mikor sikerül innen kikeveredniük, és lesz-e még ilyen szerencséjük, hogy ételt találnak a padlón. Charlotte azonban a fejét ingatta, amolyan ejnye-bejnye módjára.

– Enned kell – mondta a nőnek, s most először, olyan furcsán határozott volt vékony gyermekhangja (furcsán határozott, furcsán hideg), amitől Joana igen meglepődött, de nem szólt semmit, hanem belenyúlt a zacskóba, és kivett a ropogós sziromból egy marékkal. Az első után egyébként is folyton vágyott arra, hogy ehessen még belőle. A gyomra és a nyálmirigyei egyenesen követelték tőle a fanyarú, sajtos ízt. Azonban, amikor belemarkolt a chipsbe, valami mást is felmarkolt a ropogtatnivalóval együtt. Valami sokkal keményebbet. Kivette a kezét a zacskóból, és kíváncsian világított a tenyerére. A sajtos chipsek közül egy kis, ezüstös színű, négyzet alakú fémlapocska kandikált ki. Joana odaadta  a lámpát Charlottenak, és megkérte, világítson.

A kislány óriási lelkesedéssel engedelmeskedett, miközben Joana a tárgyat vizsgálta. Csak az egyik oldalán volt írás, nagy, fekete, nyomtatott betűkkel: FORD.

Joana azt gondolta, hogy ez is egy olyan játék lehet, mint a „Gyűjts össze az összes kisautót a gabonapelyhes dobozokból!” vagy a „Találd meg a színes radírokat a kekszes dobozokban!”. Csak ez chipses. Korábban látott már ilyet, Susan kislánya gyakran vetetett magának efféléket. „Lehet, hogy itt most autómárkákat kell gyűjteni.” - gondolta Joana. Mégis, mintha kicsit „durva” játéknak gondolta volna ezt a fémlapot. Mintha valahogy nem illett volna bele a zacskóba. - „Úgy látszik, manapság már bármit belerakhatnak az ennivalóba” – gondolta, majd egyszerűen fogta, és becsúsztatta a nadrágja zsebébe.

– Butaság – mondta Charlottera nézve, aztán olyan önfeledten ették tovább a chipset, mintha csak valami kiránduláson lennének. Miután Joana megette a maréknyi eledelt, kicsit megkönnyebbült (bár nem lakott jól, igazán nem, de mégis került valami abba az ürességbe ott a gyomra helyén) elégedett mosolyt küldött a kislány felé.

– Köszönöm.

 

13.

 

Graham ugyan ingatlanügynök volt, de nem álltak távol tőle az Indiana Jones-féle kalandfilmek. Gyerekkorában gyakran képzelte, hogy kalandor, és a háztól a pajtáig különféle csapdákat állított fel magának, amiken Bill haverjával együtt kellett túljutniuk.

Ingatlanügynök volt, az Államokban az egyik legkeresettebb, mert megtanulta, hogy az embereket nem átverni kell, hanem elámítani.

Pályája elején még csak Kaliforniában adott el házakat, ingatlanokat, de Lancasterben - ahol lakik - már ekkor is istenként tisztelték. Méghozzá azért, mert senkit nem vert át. Nem hallgatta el az adott ház állapotbeli, vagy erkölcsi titkait, (mint például: a pince gyenge tetőszerkezetét, vagy, hogy megöltek valakit valamelyik szobában) hanem egyenesen felhívta rá a figyelmet, és kihangsúlyozta, hogy csak akkor vegyék meg, ha ez meg ez tényleg nem zavarja őket.

Igyekezett mindenkinek azt a házat eladni, amelyikre valóban vágyott, mert saját magából kiindulva tudta, hogy életében ritkán hoz ekkora döntést az ember. Amikor megválasztja a feleségét, a gyereke nevét, meg amikor családi házat vesz, ahol később hosszú–hosszú éveket akar eltölteni a párjával és a porontyaival, sőt, még az unokáival is abban a házban szeretne játszani.

Ingatlanügynök volt, öltönyben és nyakkendőben járt dolgozni, mint minden rendes üzletember, de ezt a szerelést kizárólag erre a célra, na meg esküvőkre vagy temetésekre vette fel (utóbbiból hál’Istennek nem volt sok), amúgy a pólót és a farmernadrágot le se lehetett rángatni róla. De volt egy másik változat, farmer és kockás ing, sokszor ébredt olyan napra, hogy azt akarta felvenni, mint például most is, a saját születésnapi partijára.

A barátai pedig pontosan ezért szerették, mert attól függetlenül, hogy „nyálas” munkát végzett, ő maga nem volt az. Bár ez a nyálas munka igen szépen hozott a konyhára. Őszre új garázst terveznek, Williamet két év múlva a Harvardra akarják beíratni (félre is tették a pénzt rá), Candy még ráér, hiszen csak öt éves. A vele kapcsolatos legnagyobb anyagi beruházás idén az a játszótér lesz, amit a születésnapjára követelt ki magának.

Ő maga tehát „tökös” gyerek, ami nem csoda, hisz a felmenői közül jó néhány Texasban nevelkedett, és amolyan vérbeli cowboy volt, amiből nyilvánvalóan ő is örökölt valamit. A piálást biztosan nem, de egyéb cowboy-jellegzetességek kétségtelenül benne csörgedeztek a véredényeiben, mint például a lasszózás. Ha tehette, gyakorolta, bár soha senki nem tanította neki, mégis tökéletesen tudta, hogyan kell csinálni. Jött magától, mint a pubertáskori pattanások.

Aztán ott volt a lovaglás. Két lovat tartott a szomszédos farmon az öreg Joenál. Marie megtiltotta neki, hogy hazavigye őket, amúgy sem volt nekik hely, egy egész istállót meg nem akart építtetni két ló miatt. Joeban megbízott, mert látta rajta, hogy tényleg szereti az állatokat, rendesen is tartja őket, Graham pedig nem sajnálta a lovaira a pénzt (bár ezt Marie előtt nemigen reklámozta).

Hetente legalább kétszer (esetenként háromszor) ment át a farmra hozzájuk, felváltva hajtotta meg őket, hogy tajtékozzanak. Majdnem mindig magával vitte a lasszóját is, és Joe tehenein gyakorolt vele, hol Furfangos, hol Szellő hátán - így hívták a lovakat. Furfangos egy Paint Horse, igazi vadnyugati foltos ló, Szellő pedig egy fekete Quarter Horse, tulajdonképpen Furfangos közeli vérrokona, leginkább versenylóként használták ezt a fajtát.

Graham számára az volt az igazi Mennyország, amikor valamelyikük hátán ülve pergette a lasszóját a feje fölött, (igazi marhabőrből készült lasszója volt, a legjobb minőségű, még nyolc éve vette egy kiárusításon háromszáz dollárért, a régi nylon helyett, amitől Marie majdnem szívrohamot kapott, de azért nem tolta le túlságosan érte, mert tudta, hogy nagyon vágyik egy ilyenre) kiszemelt „áldozatát” követve tekintetével, aztán egyszer csak „hopp!” elhajította, és a tehén nyakában már ott is volt a hurok. Ilyenkor az agya teljesen kikapcsolt, csak ő, a lasszója, meg a tehén létezett, semmi más. Olyankor egy gép volt, egy „Terminátor”, akibe betáplálták a célpont adatait.

Egyetlen bánata volt csupán a hobbijával kapcsolatban, hogy Williamet nem izgatta. Őt egész más érdekelte: a zenélés. A tizenharmadik születésnapjára kapott egy gitárt, és attól fogva minden nap azt nyüstölte. A szomszéd srácokkal alapítottak egy zenekart is, „Lancaster ördögei” néven, ennek már három éve. Hétvégente már fellépésekre járnak, de szerencsére ez nem megy a tanulás rovására, legalábbis eddig nem ment. És bizonyára még most is észben tartja azt a „jó tanácsot”, amit a gitár mellé kapott Marietól: „Amíg jól tanulsz, addig megtarthatod, de ha csak egy jegyet is rontasz, fújhatod a rockot.”

És, bár Grahamtől sem állt távol a rock and roll, (különösen szerette hallgatni a kocsiban például Bill Haley Rock Around The Clock című számát, ami elsőként utasította maga mögé a többi előadót, hisz gyakorlatilag ezzel a zenével tört be az Államokba a rock, mint új zenei műfaj, és a Rock Around The Clock-ból szinte azonnal rock-himnusz lett) azért mégiscsak a lovaglás és a lasszózás volt az, ami igazán el tudta lazítani a gondolatait.

Tudta. Múlt időben, mert most, hogy nincs jobb kézfeje, amivel a lasszót pörgesse, már nem tudta, mihez fog kezdeni az életével, ha egyszer kijut innen - akárhol is van. Talán megpróbálja a ballal, bár igazából mindkét keze kellene hozzá… főleg a jobb, de azért nem esélytelen…

Ha nagyon akarja, megtanulhatja, meg egyébként is, manapság már igen profi, személyre szabott protéziseket készítenek. Persze, azzal nem fogja érezni a kötelet a markában, ezért kellene a bal kezét arra „idomítania”, amit eddig a jobb csinált. De a gondolatai tökéletes ellazulását így is el fogja tudni érni, ebben biztos volt.

Graham most is, miközben az előtte terpeszkedő, útjában álló akadályt nézte is ezen igyekezett: megpróbált lazítani a gondolatain, és felmérni a helyzetet. Ami nem volt könnyű, tekintve a tárgy sebességét és méreteit. Olyan volt, mint egy súlyzó kiparodizált változata, amikor a rúd két végére súlyok helyett lufikat tesznek. Csak ennek a rúdnak a két végén nem lufik voltak, hanem egy-egy súlyos ólomgömb (legalábbis Graham számára olybá tűnt, hogy ólomból vannak, főleg a jellegzetes szürkés színük alapján). És ha ez így volt, bár a gömbök nem túlságosan nagyok, darabonként akkor is legalább száz kilót nyomhattak, és a vízszintes rúddal együtt, (amelyet egy, a fémpadlóból kiálló másik, függőleges rúd tartott a levegőben) olyan gyorsan forogtak, hogy a férfi szemmel alig tudta követni.

Azt gondolná az ember, ez alatt simán és sértetlenül át lehet jutni, de csak az első pillanatban, amikor még kb. másfél méter magasan pörög a „súlyzó”. Ha vár még pár másodpercet rájön, hogy ez lehetetlen, mert a függőleges rúd nem csak pörgeti a szerkentyűt, de közben le–fel mozog a padlóban, így változtatva magasságát, kb. hatvan centi (amekkora a gömb sugara volt, plussz vagy két centi távolság a talajtól) és másfél méter között.

– Na, nem. Ezt velem nem csináljátok – mondta kissé dühösen. – Kurvára nem! – Hogy kiknek mondta, azt persze ő maga sem tudta, (abban már teljesen biztos volt, hogy nem a rozzant agyú haverjai találták ki ezt az egészet, a bárdos-kézlevágós-akció után határozottan biztos) de megmondta.

Végül is, nem csak ez az egy irány van, amerre mehet, nem igaz? Visszamehet az elágazásig, és elfordulhat jobbra. Megnézi, arra mi van, és ha netalán szörnyűbb csapda várná ott, visszajön ide. Veszítenivalója most úgysem nagyon van…

Ez volt a legjobb, amit tehetett, és az egyetlen lehetősége arra, hogy talán megússza az újabb testrész-elvesztést, vagy bármi hasonlót.

Visszasétált az elágazáshoz, és jobbra fordult, ismét az öngyújtóját használva az útja megvilágításához.

 

14.

 

Mary azon gondolkodott, hogy vajon a mellkasába való lyukégetés, és a kis elektro-gömb (így nevezte el, egész egyszerűen elektro-gömbnek) befészkelődése között eltelt pár másodperc alatt meghalt-e? Leállt-e a szíve, amikor azt a sebet kapta, vagy túl gyorsan történt az egész? Végül is, most egy lyuk van a mellkasában, a mindenit! Hát lehetséges ez? Az pedig különösképp lehetetlennek tűnik, (mégis igaz) hogy a hátán viszont nincs sebhely, holott hátulról kapta a „lövést”. És ha ez a kis pacemaker meggondolja magát és kirepül belőle, akkor mi lesz? Holtan esik össze? Meglehet.

Azon elmélkedett, miközben az újabb folyosó végéhez közeledett, hogy hol rontotta el. Lehet, hogy nem az volt a helyes megoldás, amit csinált? Nem is átkúszni kellett volna alatta, hanem mégis mellette préselődni át a folyosó túlfelére? Nem. Az lehetetlen lett volna. Akkor melyik volt az a pillanat, amikor hibázott? Hogy nem húzott el rögtön? Hogy beszélt? Hogy nevetett? Hogy hátat fordított? Talán a gömb azt gondolta: „Hogy mersz nekem hátat fordítani, te felkapott író-picsa?!”

És bosszúból kilyukasztotta? Végül egy ijesztő gondolat suhant át az agyán. „Direkt csinálta. A gömb direkt lyukasztott át. Ha továbbmentél volna, ha nem, akkor is megtörtént volna.”

Mary megborzongott, és elhessegette a gondolatot. A folyosó végén egy elágazás várta, de nem olyan, mint amit eddig megszokhatott. Ötágú ujjként terpeszkedtek előtte a falak közti utak, erre jutott, amikor megpillantotta. A változatosság kedvéért nem mind volt üvegből. Az ötujjas kéz két szélén (hüvelykujj és kisujj) földút volt, kőfalakkal. A „gyűrűs- és mutatóujjaknál” fémfalak és fémpadló várta, a „középső ujj”–nál pedig ugyanolyan üvegfolyosó, mint eddig.

Az üvegfalak már túl egyhangúak voltak számára, vicces volt, de változatosságra vágyott. A fémfolyosók olyan hidegnek és élettelennek tűntek, maradt tehát a „hüvelykujj”, és a „kisujj”. De vajon melyik a szerencsés választás? Ha van egyáltalán olyan ezen az elátkozott helyen. Egy egész egyszerű, ugyanakkor idióta elgondolás alapján döntött végül.

„A hüvelykujjunkat, ha felfelé fordítjuk, tetszik valami, ha lefelé, nem tetszik. A kisujjnak gyakorlatilag semmi jelentősége az életünkben, legalábbis én nem használom semmire. És nem szeretem a haszontalan dolgokat.”

Ezzel, le is zárta a témát, és elindult a „hüvelykujj” folyosón. Kicsit kellemes érzés volt, hogy a tornacipője alatt csikorognak a porszemek közötti apró kavicsok. Sokkal élettelibbnek érezte a környezetét a kőfalak és a földút láttán, és ezzel együtt a remény is nagyobb lett benne, hogy megtalálja a kijáratot, és haza mehet végre. Ha pedig hazajut, egyszer és mindenkorra leszámol az irigyeivel. Bepereli őket emberrablásért, és mert átlyukasztották, mint egy kibaszott buszjegyet.

„A következő könyvembe tuti, hogy beleveszem az itt eltöltött időt is” – gondolta, miközben egyre beljebb jutott az úton, azzal a sárgás, rejtélyes fénnyel körülölelve. – „Egyáltalán honnan jön ez a fény? És miért csak körülöttem van mindig? De még szerencse, hogy legalább látom, mi van előttem. Még…” – Egy pillanatra elakadt a lélegzete is, amikor kibontakozott előtte a kép.

Amikor Hugh Parker felhívta telefonon, és közölte vele, hogy a „Félelem nélkül” című könyve elnyerte a tetszését, Mary egy percig csak szorította a kezében a telefonkagylót, és a tudata, mintha ki is kapcsolt volna. Csak távolról hallotta, ahogy Parker beszél. „Annyira életszerű, hogy már fáj!” – kiáltotta, és felvihogott a saját poénján. – „Azt gondolom, érdemes lenne megpróbálkozni vele, remekül érzékelteti benne a …bla…bla…bla… Itt van még, Miss Mansfield?

– Ó, igen, persze.

– Fogalmam sincs, hogy volt képes ilyen fiatalon, ilyen elképesztő könyvet írni. Van magában fantázia, annyi szent. Még csak huszonhárom éves, és tessék! Szerintem rengeteg jó könyvvel örvendeztetheti meg még az olvasóközönséget.

– Én is ezt remélem, Mr. Parker – mondta Mary, miközben a tudata lassan visszakapcsolt a varázsszavak hatására. „Nehogy elájulj, nehogy elájulj!” Kezdte azt is elhinni, hogy ez nem álom, hanem a színtiszta valóság, miközben a gyomrában hatalmas káosz kezdett eluralkodni. Ez a káosz pedig egyre feljebb kúszott benne, a torkán át egész a szájáig, és olyan erővel készült kitörni belőle, akár egy bomba. A másik kezét a szája elé kellett kapnia, hogy fel ne kiáltson örömében.

Most is, miközben az előtte álló képet nézte, valami hasonlót érzett, ugyanakkor mégis egészen más volt. Ez a kiáltás nem örömkiáltás akart lenni, de nem ám, hanem leginkább sikoly. A káosz ugyanúgy kúszott felfelé benne, mint akkor, de ez a káosz nem a jó oldalon állt. Ez a káosz gonosz volt. Velejéig gonosz, és százszor erősebben akart kitörni Maryből, mint amikor Parkerrel beszélt. Mindkét kezét a szájára tette, úgy próbálta visszatartani nem csak a sikolyt, de a hányingert is.

A hatalmas kupac, ami az útját állta a folyosó teljes szélességében, és legalább három méteres magasságban, lehetetlenné tette a továbbjutást. Hacsak: át nem mászik rajta. De ezt képtelenségnek tartotta. Teljes képtelenségnek. A bűz már itt, húsz méterre a hullarakástól is elviselhetetlen volt, és Mary egyáltalán nem vágyott arra, hogy közelebb menjen. A kezek, a lábak és a fejek összevisszaságából lehetett látni, hogy aki idepakolta őket, egyáltalán nem törődött az esztétikával. Egész egyszerűen egymásra voltak hajigálva a tetemek, mint azokban a második világháborús tömegsírokban, de arról azért gondoskodott a „hulla–pakoló”, hogy egyik szélén se legyen kevesebb, mint a közepén, tehát mintegy „falként” zárja el az utat.

Mary előtt hirtelen összefolyt a kép a szemébe gyülemlő könnyektől. Nem tudta eldönteni, sírjon-e vagy hányjon, de a fejét is képtelen volt elfordítani, a tekintetét sem tudta levenni az emberhalomról. A nyüvek hemzsegtek a félig már elbomlott húsokon, néhány fejen látta, hogy szemeknek nyoma sincs már, helyettük kukacok töltik be a szemüregeket. Egy–két helyen hosszú hajzuhatag hullott alá (szőke, vörös göndör, barna hullámos, barna egyenes) a levegőben, mintha ezzel akarná valaki érzékeltetni, hogy valamiféle szépség is van ebben az ocsmány képben, mintha ezzel akarná „feldobni” a látványt.

Egy pillanatra a „tetemfal” tetején, mintha valami fémes csillogást látott volna, de túlságosan sokkolta a látvány ahhoz, hogy meg tudja állapítani, mi az. Aztán eszébe jutott, hogy korábban már látta ezt a csillogást, méghozzá…

Benyúlt a nadrágzsebébe, és előhúzta a négyzet alakú, ezüstösen csillogó fémlapocskát, amit az óriás energiagömb mögött talált.

GBA : ez állt rajta nagy, fekete nyomtatott betűkkel.

Visszanézett a hullák tetején a csillogásra, aztán megrázta a fejét. „Nem. Ez nem megy.”

Hirtelen megfordult, szemét tépőzárként tépve le a hullahalomról, és elindult visszafelé.

„Úgy látszik, ez a hüvelykujj lefelé mutatott. Kurvára lefelé” – gondolta, és felvihogott. – „Egyszerű. Visszamegyek az elejére, és inkább a kisujjat választom. Ha az sem jó, akkor választok egy másik utat. Végül is, minden kibaszott útnak a végén nem lehet egy kibaszott tömegmészárlás maradványa, nem igaz?”

Egyet értett a gondolattal.

„De mégis… Akárki is tette ezt, egy gyilkológép, annyi szent. Egy félelmek, és gátlások nélküli gyilkológép.”

A hasa és a hólyagja egyszerre jelzett. Éhes is volt, és pisilnie is kellett. Megint felvihogott.

„Úristen! Most jöttem el egy halom rothadó, bűzlő tetemtől, és éhes vagyok! Hát ez jó! Úgy látszik, a gyomromat nem nagyon izgatja, amit a szemem látott. Hacsak…”

Megállt, és döbbenten nézett maga elé. Újra az a gondolat furakodott az agyába, amely mintha nem tőle jött volna, hanem valahonnan máshonnan.

„Megkívántad. Megláttad, és éhes lettél. Enni akartál belőlük. A nyüves, rohadt húsukból. Legszívesebben nagykanállal zabálnád a felpüffedt testüket, mint valami kiéhezett dögkeselyű. A szádban akarod érezni a nyálkás, bomladozó húst.”

Mary hirtelen előre hajolt, és elhányta magát. Nem sok minden jött ki belőle, mivel vagy tíz órája nem evett egy falatot sem, de ami benne volt, az kijött. Öklendezett még egy darabig, aztán összegörnyedve futott előre pár lépést, egyik kezét a szájára téve. Újra megállt, (meg kellett állnia, mert szédülés fogta el) és a másik kezével a kőfalnak támaszkodott, még mindig görnyedt testtartásban. Könnyek peregtek az arcára, éktelen zokogásba kezdett. Lekuporodott a fal mellé, (már az sem érdekelte, hogy a hólyagja majd’ szétrobban) és még nagyon sokáig sírt.

 

15.

 

A fémfolyosó végére érve Joana megállt (vele együtt Charlotte is, a másik kezében még mindig a chipses zacskót szorongatva, immár üresen) és meglepetten nézte azt a medencét, ami az út teljes szélességét elfoglalta, és legalább négy méter hosszú lehetett.

Közelebb ment, a kislány kezét elengedve, hogy megnézhesse, milyen mély (Joana nem igazán tudott úszni. Ezt a tevékenységet, amikor saját magáról beszélt, inkább próba-fuldoklásnak hívta, mert valahányszor megpróbálkozott vele, mindig úgy kellett kimentenie valakinek. Utoljára két éve ment el Susannal és a kislányával egy uszodába, és az első csobbanás után máris fuldoklott. Hiába: a kezei és a lábai valahogy sosem akartak szinkronba kerülni egymással, csak kétségbeesett kapálózás alakult ki minden egyes alkalommal. Akkor megfogadta, hogy többet nem próbálkozik, elege lett az egészből. Az úszást nem neki találták ki, és kész.) de az alját nem láthatta, ugyanis a medencében nem víz volt, inkább valamiféle iszapnak tűnt.

– Fúúúj! – kiáltott fel a kislány mellette. Joana csak most vette észre, hogy tőle másfél méterre áll, a medence szélén.

– Charlotte, vigyázz! – Odakapott, de már későn. A kislány lába megcsúszott, és belezuhant hanyatt az iszapba, csak a chipses zacskó maradt utána. – Charlotte! – kiáltotta kétségbeesetten Joana, de a kislány egyszer sem kapott a felszín felé, egyszer sem nyújtotta ki a kezét, hogy ő megfoghassa, és kihúzhassa onnét. Most igazán megijedt, és még azt sem tudta, milyen mély ez a micsoda. De nem habozott tovább, hanem azonnal a lány után vetette magát. „Maximum ketten halunk meg” – gondolta, mielőtt ugrott.

Lehunyta a szemét mielőtt elmerült. Erre az érzékszervére nem hagyatkozhatott ebben a sűrű, mocskos és büdös lében.

Egy percig úgy tűnt, nem képes kontrollálni a mozgását, de amikor a lába hirtelen talajt ért, gondolatban megkönnyebbülve sóhajtott fel. Felállt, és ekkor a feje épp az iszap szintje fölé került. Zöldes–barnás „maszkja” alól elégedetten nézett ki, és villantotta elő fehér fogsorát, de csak egy pillanatra.

– Charlotte! – kiabálta, miközben kétségbeesetten keresgélt odalenn a kezeivel. Egy pillanatra megérintett valamit: gyorsan belekapaszkodott és fölfelé húzta. – Charlotte! – De az nem a kislány keze volt. Sőt, nem is kéz volt, hanem… – Úristen… – nyögte elszörnyedve, amikor szemmagasságba került vele mocskos, iszapos lábfej. Valamivel a boka fölött volt levágva, a végéből inak és egy csont lógott ki, és ahogy nézte, Joana agyán egy idegen gondolat száguldott át.

„Ezt nem levágták. Letépték.”

Eldobta a lábat, (ami túl nagy volt ahhoz, hogy a kislányé lehessen) és megpróbált Charlottera koncentrálni. Tovább keresgélt, olyan gyorsan járva körbe a medencében, ahogy csak bírt. Hirtelen egy hajcsomó akadt az ujjai közé. Nem volt rövid, tehát lehetett a lányé (remélhetőleg nem a lábfejhez tartozó ember feje). Belemarkolt, és felfelé húzta. Amikor a kislány feje bukkant elő (pedig teljesen beborította az iszap, mégis tudta, hogy ő az) gyorsan megkereste a másik kezével a hónalját, és alányúlt. – Charlotte! Végre! Végre, megvagy! – A kislány szemhéja ebben a pillanatban felpattant, és apró, iszapos ajka mosolyra húzódott.

– Azt hittem, sosem találsz meg – mondta, majdhogynem nevetve. Joana annyira megörült annak, hogy a lány nem fulladt meg, hogy akkor még fel sem tűnt neki az a tény, amit otthon, a fotelban ülve minden bizonnyal észrevett volna. Ha ezt a jelenetet a tévében látja, egy filmben.

De olyan izgalom-hurrikán tombolt benne, ami miatt nem tűnt fel. Azon igyekezett, hogy a kislányt mihamarabb kitegye a „partra”. Kicsit még büszke is volt magára, hogy ilyen talpraesetten és ügyesen viselkedett, hogy nem blokkolt le, hanem azonnal cselekedett, annak ellenére, hogy tisztában volt vele: nem biztos, hogy túléli. Pedig ő nem az az életmentő-típus, inkább ő volt az, akit folyton meg kellett menteni.

Feltette a kislányt a medence szélére, aztán ő is felmászott (óvatosnak kellett lennie, ez az iszap rettenetesen csúszhat azon a fémpadlón). Megfogta Charlotte kezét, és elhúzta onnan.

– Az anyukád sosem mondta, hogy tilos a medence szélére állni? Még szerencse, hogy nem olyan mély. Különben… Hééé, várjunk csak! De hiszen a túloldalon vagyunk! – mondta Joana körbenézve, aztán felnevetett. – Úgy jöttem át a medencén, hogy észre sem vettem! – Charlottera nézett, akinek ragyogó, kerek arcocskája kezdett előtűnni az iszap alól, ahogy folyt le róla. A kislány felemelte a jobb kezét, és a tenyerét Joana orra alá dugta.

– A medencében találtam – mondta egyszerűen. Ahogy Joana jobban megnézte a kislány zöldes–barnás tenyerét, valóban látott benne valamit. Azon is iszap volt, ezért Joana kivette Charlotte kezéből, és meg akarta törölni a ruhájában. De egyetlen tiszta négyzetcentiméter sem volt se a pólóján, se a nadrágján (hogy is gondolhatta, hogy van, hiszen a feje búbjáig belemerült a medencébe) így a mutatóujjával seperte le legalább a nagyját a mocsoknak.

Az alakja már ismerősnek tűnt (kicsi, négyzet alakú) de csak akkor döbbent le igazán, amikor előtűnt az ezüstös csillogás és a nagy, fekete, nyomtatott betűk.

INDI.

Ismét Charlottera nézett, kedves, kislányos mosolyát, ragyogó szemét fürkészte.

– Tényleg ott találtad? – A kislány határozottan bólintott egyet, mint amikor az anyuka megkérdezi a gyerekét: „Biztosan megetted az összes spenótot?” A gyerek pedig bólint egy nagyot, és azt mondja: „Igen, anya!” Mert jól tudja, ha nem eszi meg, nem mehet ki játszani az udvarra. – Na jó – mondta Joana, és azt is becsúsztatta a nadrágja zsebébe a másik mellé. – Gyere – nyújtotta a kislánynak a kezét, aki engedelmesen megfogta, és tovább indultak.