Mira Haddad és a Szfinx titka

 

MIRA HADDAD

 

ÉS A SZFINX TITKA

 

 

 

Cathrin Smith

 

2017

 

Minden jog fenntartva!

 

 

 

 

 

„Az istenek haragosak a háború láttán, s jeges fuvallatot küldtek reánk, hogy ne maradhassunk tovább e földön. 

A levegő lehűlik, a vizek megfagynak, a növények pusztúlnak, az állatok bőgnek az éhségtől.”

 

 

 

I. FEJEZET

 

1.

 

Tikkasztó hőség volt Kairóban. A lehető legmelegebb időszakban érkeztem, amiért egy kicsit szitkozódtam is magamban. De sebaj! Két év után ismét visszatértem imádott országomba. Egyiptom: ez az én második hazám Magyarország után, legbelül mindig is így éreztem.

Boldog voltam, hogy Haszim hadnagy felvette velem ismét a kapcsolatot, és idehívott. Másképp nem biztos, hogy magamtól eljöttem volna, kicsit tartottam a következményektől.

Hát igen. A négy, és az az után következő két évvel ezelőtti események kissé felborították a hétköznapjaimat, – és persze másokét is – de reméltem, hogy többé nem találkozom sem földönkívüliekkel, akik elárulják, honnan származom, sem pedig sétálgató múmiákkal. Ja, és persze gyilkosokkal sem.

Bár rejtélyekben ezúttal sincs hiány, éppen ez volt iderendelésem oka.

„De közben talán tehetek új felfedezéseket is” – gondoltam, mintegy magamat nyugtatva. Tettem is új felfedezéseket. Az első például az volt, hogy elfelejtettem szobát foglalni magamnak, úgyhogy azon kellett imádkoznom, hogy csak ne a sivatagban aludjak. Nem mintha nem lett volna rá még példa, de azért sátor nélkül nem volt túl csábító ötlet.

Jó időbe telt, míg végül a város szélén egy motelban sikerült kivennem egy kis faházat, pontosabban rám esteledett. A Haszim hadnaggyal való találkozást így másnapra halasztottam, hullafáradtan dobtam le a poggyászomat az ágy mellé, én magam pedig a finom, vasalt ágyneműre dőltem. Éhes voltam és iszonyú izzadt, de már semmihez nem volt erőm. Ahogy voltam pólóban, meg rövidnadrágban azonnal elaludtam.

Reggel az első dolgom a zuhanyozás volt, hideg vízben persze, aztán egy gyors reggeli, és rohanás a bérelt furgonnal a rendőrségre.

Haszim – fő - hadnagy szinte semmit sem változott: ugyanolyan kicsi, fekete hajú, ravasz tekintetű fazon, amilyen volt. Engem persze régi barátként üdvözölt, nem is vártam mást, azok után, amin együtt keresztülmentünk.

– Szóval, miért is vagyok itt egész pontosan? – kérdeztem, miközben körülnéztem a tágas irodában. Úgy látszott a hadnagynak Stephenson, a galád gyilkos és műkincs tolvaj, valamint a hotelbéli gyilkos iker–pultosok elfogása, és a két évvel ezelőtti nyomozásainak eredménye után igencsak felvitte az Isten –illetve Allah– a dolgát. Új titkárnő, (Ráadásul nem is akármilyen! Gyönyörű, csinos és nagyon kedves.) új iroda, új bútorok, új légkondi, új minden.

– A Nagy piramissal van némi gond. Tudja, amelyikben benn jártunk.

– És mi a gond?

– Amit már elmondtam. Fények és hangok. Állítólag ezeket látják és hallják az arra járók késő éjszaka.

– Talán valamit átalakítanak odabenn. Talán lámpákat cserélnek, vagy mit tudom én.

– Mira. Mira, Mira… – A hadnagy csalódottan csóválta a fejét. – Ettől többet vártam magától. Csak egy lámpacsere miatt maga sem jött volna ide, nem igaz? Sejt valamit, tudom én, csak nem akarja megmondani. Kiismertem a nyomozási technikáját, ne higgye, hogy nem. – Majdnem elnevettem magam. A jó Haszim hadnagy stílusban is a régi.

– Na jó, majd körülnézek. Szóval, azt mondja, maguk semmit nem találtak?

– Az égvilágon semmit. De remélem, maga szerencsésebb lesz, kisasszony. – Én is ezt reméltem. „Ha már iderepültem, nem ártana valóban arra koncentrálni, amiért jöttem” – gondoltam, miközben a Gizai fennsík felé vettem az irányt.

Mire megérkeztem a levegő már felforrósodott, alig vártam, hogy kiszállhassak végre a kocsiból. Magamhoz vettem egy nagy üveg vizet és a piramishoz mentem, ahol épp egy turistacsoport igyekezett befelé az építmény gyomrába, egyenesen Hufu szentélyébe. Úgy döntöttem, ha már így van, csatlakozom én is. Felmásztam a kőlépcsőn, beálltam a sor végére és türelmesen hallgattam az idegenvezető–nő bájos csacsogását Kheopszról, meg a piramis elképesztő méreteiről, amíg sikerült végre becsoszognia a társaságnak. Ijesztő és csodálatos volt egyben, hogy újra az ismerős falak között járhattam. El is időztem egy darabig a kellemes és kellemetlen emlékek kusza halmazában, s mire feleszméltem, már a legalsó kamrákban jártunk. Azzal a gyerekes ürüggyel, hogy kikötődött a cipőfűzőm, még szöszmötöltem egy kicsit, egészen addig, míg mindenki el nem tűnt az érdektelennek látszó négy fal közül. Akkor nekiveselkedtem és megpróbáltam benyomni azt a falat, amelyiken anno oly könnyedén átestem, de olyan sziklaszilárdan állt a helyén, mintha sosem mozgott volna.

Ekkor már biztos voltam benne, hogy ehhez Ehnatonnak valóban semmi köze sem lehet, és az én kedves, talpunk alatt élő földönkívüli barátaimnak, az orgonoknak sem.

Kifelé menet még alaposan körbevizsgáltam mindent, de semmi nyomra nem bukkantam, ahogy odakint a piramis környékén sem. Nem láttam értelmét tovább ott lebzselni, beültem a kocsiba és a városba indultam.

Gondoltam, ha már a városban vagyok, bevásárolok, veszek ezt–azt, de parkolóhelyet csak a legmegfelelőbbnek tűnő élelmiszer áruháztól ötven méterre találtam.

Az üzlethez visszafelé sétálva azon gondolkodtam, hogy vajon hogyan is kezdjek bele ebbe a nyomozásba, és egyáltalán miért nekem kell nyomozni? Miért hívott ide Haszim hadnagy Egyiptomba Magyarországról, miért nem oldja meg ő maga az ügyet? Én csak egy régész vagyok, semmi több. Egyszerűen nem láttam az összefüggést. Bár már kétszer is bebizonyítottam, hogy hasznomat tudja venni ha rejtélyekről van szó, ettől függetlenül biztos voltam benne, hogy titkol valamit előlem, de nem akarja elárulni mi az. Talán azt akarja, hogy én jöjjek rá, mi is az a takargatnivaló. Mindenesetre egyben biztos voltam.

„Csakis egyféleképpen tudhatom meg, mi igaz a szóbeszédekből. Ha én magam is ott töltök egy éjszakát a piramisoknál.” – Ez volt a legutolsó gondolatom, mielőtt a szemem sarkából megpillantottam az egyenesen felém száguldó fekete autót, amely a gyalogátkelőhely előtt nem, hogy lassított volna, de a sofőr még rá is taposott a gázra. Éppen hogy sikerült félreugranom, fel a járdára. Ha csak egy kicsit is beljebb vagyok az úton, valószínűleg telibe trafált volna. Az adrenalin szintem egy másodperc tört része alatt az egekig szökött.

Azonnal felpattantam és a kopott Chevrolet után néztem, amely csikorgó kerekekkel, szinte filmvászonra illő bravúrozással fordult be a legközelebbi sarkon, majd tűnt el a szemem elől. Nem szokott üldözési mániám lenni, legalábbis az elmúlt egy–két évben biztosan nem volt az unalmas irodai munkáim alatt. De most nagyon úgy éreztem, hogy el akartak tenni láb alól. Szétnéztem, vajon hány ember volt szemtanúja az esetnek, de szerencsétlenségemre épp egy lélek sem volt rajtam kívül a közelben.  Visszasiettem a furgonomhoz, és hagytam a csudába a bevásárlást.

 

 

2.

 

– Halló…

– Mira, itt Haszim had… azaz főhadnagy.

– Épp jókor, főhadnagy úr. Pont magához tartok.

– Remek, ugyanis mutatnom kell magának valamit. Talán összefüggésben van a piramissal.

– Nagyszerű… Nekem is vannak híreim. Valaki az imént megpróbált elütni.

– Allahra… Nem esett baja?

– Nem. Mindjárt ott vagyok. – Pár perccel az után, hogy ledobtam magam mellé a mobilt, már meg is érkeztem a rendőrség épületéhez. Azonban a hadnagy irodájáig már nem kellett felcaplatnom, a földszinten futottunk össze.

– Ki volt az az eszement, aki fényes nappal magára támadott?! – Sápítozta elhűlve köszönés helyett.

– Fogalmam sincs. Annak az eszementnek pedig iszonyú szerencséje volt, mert pont senki sem látta az esetet.

– A rendszámát felírta?

– A rendszámát?! – ismételtem majdhogynem nevetve. – Gondolja, hogy volt időm előhalászni tollat, meg papírt a táskám mélyéről, mielőtt nekem rontott az az állat?!

– Na jó… – pislogott zavartan. – Igaz.

– Egyébként nem volt rendszám. Legalábbis hátul biztosan nem. De azt tudom, hogy egy régi Chevrolet volt. Fekete. Többet nem tudok mondani.

– Sebaj. Valahogy kiderítjük, ki lehetett az. Viszont most jöjjön velem, hacsak nem akarja előbb megmutatni egy orvosnak a horzsolásait –bökött a csupasz karomon és térdemen éktelenkedő sebek felé.

– Ugyan, semmi bajom. De hová megyünk?

– Az Egyiptomi múzeumba. Járt már ott valaha?

– Sajna, a múltkor kihagytam. Minek megyünk oda?

– Meglátja. – Nem is kérdeztem többet, felesleges lett volna. Inkább hagytam, hogy beültessen a kocsijába és elhajtson velem.

A lazac színűre festett múzeum látványa persze azonnal magával ragadott. Egy pillanat alatt meg is feledkeztem az imént történtekről, ahogy beléptem oda. A földszinten csodás életnagyságú szobrok, mellszobrok, szarkofágok, múmiák, usébtik, kanopusz edények, arany és ékköves ékszerek mindenfelé a vitrinekben. Egy külön lakosztály is volt a közkedvelt Tutanhamon kincsei számára. A régészeti kincsek olyan mértékben voltak itt felhalmozva, hogy az ember csak tyúklépésben haladhatott előre egy lépést fél óránként, annyira magával ragadta a tárgyak szépsége.

A hadnagy viszont sietősen húzott maga után több helyiségen keresztül, mire végre megállhattam.

Sejtettem, hogy komoly dologról lehet szó, már a múzeum előtt álló rendőrautókból, a sertepertélő rendőrökből, és a rendőrségi szalagból, amelyből egy pont az orrom előtt is elzárt egy kisebb helyiséget, de hogy egy hullát fogok látni arccal a föld felé, arra azért nem gondoltam.

Az első reakcióm az akart lenni, hogy azonnal kifordulok onnan, és otthagyom a drága hadnagyot. De türtőztetnem kellett magam abban a reményben, hogy bizonyára nem hiába vonszolt ide.

Haszim hadnagy egy percre otthagyott, és váltott pár mondatot a helyszínelőkkel, aztán fejcsóválva jött vissza.

– Elvittek valamit? – Kérdeztem tőle, bár ahogy körbenéztem, mindent sértetlennek találtam.

– Egy amulettet.

– Honnan? Sehol nem látok…

– A pincéből. Több ezer tárgy porosodik odalenn, de neki csak ez kellett.

– Miféle amulett? És egyáltalán hogy jöttek rá ilyen gyorsan, mi tűnt el annyi tárgy közül?

– Nem volt nehéz. Csak egyetlen doboz volt felborulva, a többi mind a helyén van érintetlenül. A dobozokban egy–egy papíron fel van sorolva, miket tettek bele. Ebből a dobozból csak ez az egy tárgy hiányzik. Azt mondják, szóval…

– Mit?

– Hogy ez egy, olyan… elég régi lelet.

– Milyen régi? Első dinasztia?

– Nem.

– Akkor nulladik? Vagy Nagada–kori?

– Nem. Sokkal régebbi. Százhetvenezer éves. – Na, most tényleg felállt a szőr a nyakamon. Utoljára négy évvel ezelőtt éreztem hasonlót, amikor a kis frigyládamásolatot találtuk Reeves professzorral. De ez most még annál is durvább ügynek látszott.

– Van róla kép valahol?

– Nem tudom, de meg fogom kérdezni a múzeum igazgatóját.

– Remek.

Az igazgató magas, testes ember volt. Szürke öltönyt, és sötét bordó nyakkendőt viselt. Illedelmesen bemutatkoztunk egymásnak, aztán bevezetett minket az irodájába, ahol legalább három számítógép üzemelt.

Leült az egyikhez, és pár pillanat alatt már kinagyítva láthattuk a képernyőn a műkincset.

– Ez lenne az? – kérdezte a hadnagy. – Ez tűnt el az alagsorból?

– Igen – bólintott a fekete hajú, bajszos férfi, majd a „nyomtatás” gombra kattintott. – Ezt az amulettet egy 1978–as ásatás során találta egy gazdag üzletember. A kora százhetvenezer év. Ez az időszak nagyjából az utolsó nagy jégkorszak előttre tehető. De ezt nem reklámozzuk. Remélem, bízhatok önökben.

– Hát persze, uram! – vágta rá Haszim hadnagy azonnal, s látva enyhe tétovázásomat, oldalba bökött. Erre felfigyelt a komoly tekintetű férfi.

– Ugye jól tudom, hogy maga volt itt négy évvel ezelőtt, azon az ominózus sivatagi ásatáson Donald Reeves professzorral, és Sarah Henderson egyiptológussal? – kérdezte a vastag bajsza alatt mosolyogva. Ez a mosoly azonban nem tetszett nekem, de azért bólintottam. – És a két évvel ezelőttinél is együtt túrták a földet, Amarnában. Nos, akkor megérti, miről beszélek. Nemde? Azok a leletek is a múzeum birtokában vannak, amelyeket akkor találtak.

– Gondolom, azok is a pincében – jegyeztem meg nyájasan, de a szemem sarkából észrevettem, ahogy a hadnagy megvető pillantásokat szór felém.

– Úgy van – bólintott még mindig mosolyogva. – És ott is maradnak, örökre. Legalábbis addig biztosan, amíg át nem írják az akadémikusok a történelmet. – Volt valami ennek az embernek a tekintetében, amitől kicsit megijedtem. Kénytelen voltam feladni a harcot vele szemben.

– Rendben – bólintottam a szememet lesütve. A nyomtató befejezte a munkáját, kidobta a lapot, aztán még néhány kattanás után végleg elcsendesedett.

– Khm. Ezt elvihetjük, uram? – kérdezte Haszim hadnagy.

– Azért nyomtattam ki – vigyorodott el a férfi. – Vigyék. És most, ha megengedik, sok dolgom van még – mondta, aztán kisétált az irodából.

– Maga nem tudja, kit kóstolgat, kisasszony – mordult rám a hadnagy, miután az igazgató elment.

– Na igen – motyogtam, aztán kivettem a kezéből a lapot és alaposan szemügyre vettem. Egy egyszerű láncon egy egyszerű aranymedalion függött. Kör alakú, fél centis keretben egy oroszlánfej profilból. Ékkövet sehol nem láttam benne, de a kereten, mintha írásjelek lettek volna. – Nincs egy nagyítója?

– Talán Sherlock Holmes–nak néz? Persze, hogy nincs. Itt legalábbis. Az irodámban lehet, hogy akad.

– Jó, mindegy – intettem le. Otthon nekem is volt egy, gondoltam majd nyugodtabb körülmények között és hangulatban megnézem. – Egyáltalán nem szimpatikus ez az ember nekem – mondtam az irodából kinézve. Az igazgató épp az egyik rendőrtiszttel váltott néhány szót.

– Akkor jobb lesz, ha nem húz vele ujjat – mondta teljesen komoly arccal a hadnagy. – Higgyen nekem. Nem érdemes. Itt minden az ő kezükben van.

– A rendőrség is? – kérdeztem mosolyogva. Erre a hadnagy sértődötten fújtatott egyet, majd sarkon fordult, és ott hagyott. Már bántam a kérdést.

 

 

3.

 

Jól esett a hűs szellő, és az éjszaka kellemes borzongatása. Olyan forró volt a nappal, hogy még napnyugta után is sokáig érezni lehetett a melegét, s pár órának el kellett telnie ahhoz, hogy most jól érezzem magam. Leültem a homokba, és belesüllyesztettem a mezítelen talpamat. A kocsit jó messze hagytam, nem akartam feltűnést kelteni. Ha tényleg igaz, amit látnak és hallanak a szemtanúk, akkor itt valakinek lennie kell. Én pedig nagyon szerettem volna tudni, hogy ki, mert én ilyen kíváncsi természetű vagyok.

Előkotortam egy hajgumit a zsebemből és összefogtam vele rakoncátlan tincseimet, aztán erőt vettem magamon. Felkeltem, és odasétáltam a Nagy Piramis lábához.

Finom szellő fújdogált az arcomba, ahogy felfelé másztam a piramis megkopott lépcsőzetén. Amikor felértem fújtam egyet, majd lehuppantam a gránitra, hogy egy percre megnézhessem az alattam elterülő, holdfényben fürdőző tájat. A látvány csodaszépnek hatott, még annak ellenére is, hogy a műút csúfondárosan kettészelte a nagy piramis és a Szfinx, valamint a másik két piramis közötti homokot.

Ahogy bámészkodtam, észrevettem valamit. Azonnal felpattantam, és megindultam lefelé. Most már tudtam, hogy felesleges lett volna ismét bemennem a piramisba, hisz nem jó helyen keresgéltem eddig.

A kocsihoz rohantam, és meg sem álltam a célig. Egy nem túl feltűnő helyen aztán leállítottam a járművet, és egyenesen a völgytemplomhoz igyekeztem, amelyen keresztül lehet eljutni a Szfinxhez. A kapu persze zárva volt, de ez engem most egy cseppet sem hatott meg. Amikor átjutottam rajta, már nem volt nehéz átsétálni a templomon, aztán a folyosón, egyenesen a falhoz, amely mögött ott volt a Szfinx.

Tisztában voltam vele, hogy tíz méternél közelebb tilos menni a szoborhoz, de most meg kellett szegnem ezt az egyébként igen helyes szabályt. Átmásztam a falon, és futva osontam az emberfejű oroszlán bal mellső lábához, hogy megbújjak mögötte. Ekkortájt ütötték meg a különös hangok is a fülem. Kiléptem a hatalmas mancs mögül, majd a szobor másik oldalához lopóztam. Most a jobb lábánál próbáltam kinézni az oroszlántest oldala felé, s ezúttal némi sárgás derengést is látni véltem ott. Ez a derengés a hangokkal együtt minden bizonnyal az oroszlántest alól jöttek, de nem akartam elhamarkodni semmit, így inkább vártam, történik–e valami. Történt.

Óriási meghökkenésemre egy sötét alakot pillantottam meg kijönni egyenesen az oroszlántest alól. Tudvalévő, hogy itt van valami lejáratféle, de az csak egy kis lyuk. Pár lépcső lefelé, aztán kész. Mit csinálhatott az az alak abban a sírgödörnyi méretű árokban? Ha jól láttam, kissé érdekesen járt, mintha valamit cipelne az ölében.

– Hé! – kiáltottam felé, mire az egy pillanatra megtorpant, aztán futásnak eredt, el a Szfinx mögé. Utánaeredtem, de az sebesen kirohant a folyosón, és át a völgytemplomon. Mire az út mellé értem, már elhajtott azzal a kocsival, amelyik láthatóan pont érte jött. Méghozzá egy nagyon is ismerős kocsival. Jobbnak láttam, ha innentől nem mutogatom magam, s ahogy lekuporodtam a földre és búvóhelyet kerestem, valamit megláttam. – Hoppá! – Szaladt ki a számon, amikor megpillantottam a kicsi, fehér gömbszerűséget a homokos talajban. Felkaptam, aztán a tenyeremre fektetve rávetítettem a fényt a zseblámpámmal. Akkor láttam, hogy nem is gömb az, hanem egy félgömb, vaskos kis hengerrel az aljában. – Hisz ez egy gomba – állapítottam meg majdhogynem nevetve, a puha kis kalapját nyomkorászva. Mindenre számítottam, de egy gombára a sivatagban…

 

Levettem a hátizsákomat, és óvatosan belecsomagolva egy széthajtott papír zsebkendőbe, beletettem a táskába. Visszavettem a hátamra, aztán felálltam és visszaindultam a völgytemplomhoz, hogy ellenőrizzem a lyukat a Szfinx oldalában.

Ám a sors másképp akarta. Ahogy megfordultam, a visszafelé tartó út helyett egy teljesen más dolgot világítottam meg: egy hatalmas, tengerkék szempárt. Fojtott sikoly hagyta el a számat, miközben a lámpám a földre zuhant. A szempárhoz tartozó idegen azonban megelőzte a bajt, mindkét kezét a vállamra tette, és azt mondta:

– Semmi baj, nem bántalak. – Ettől –vagy inkább az érintéstől– furcsamód tényleg megnyugodtam, és ez aztán zseblámpám fentre is szűrődő fényében rendkívül gyors felismerésbe ment át. Ez az arc… a szemek…

– Te egy orgon vagy – suttogtam gyermeteg hangon.

– A Mester küldött hozzád – mondta lágy, mély, meleg hangon. Lehajoltam a zseblámpámért és újra az idegenre világítottam, de ezúttal nem az arcába. Hosszú, fekete, csuklyás köpenyt viselt, akár Asthar… De ő nem hordta a fején a csuklyát, így tisztán láthattam vékony, széles ajkait, kissé szögletes állát, kiugró arccsontjait, és a szemeit…

Hatalmasak, tengerkékek, amellyel vitathatatlanul csakis az orgonok rendelkeznek. Igaz, az ő hosszú haja ébenfekete volt, akárcsak a szemöldöke, nem pedig szőke, mint azoknak az orgonoknak, akikkel négy éve találkozhattam odalenn a Föld felszíne alatt, Naferti városában. De kétségtelenül: ő egy orgon volt.

– És minek… minek küldött hozzám? – kérdeztem zavarodottan. Ilyen csodás szemekbe majdhogynem féltem belenézni. Úgy éreztem ez az orgon mindent tud rólam, én pedig semmit róla, és ez nagyon zavart.

Visszairányítottam az útra a zseblámpám, és tovább indultam, de ezúttal az út szélén álló kocsihoz.

– Azt mondja, legyek melletted, mert szükséged lesz rám.

– Valóban? És miből gondolja?

– A Mester mindent tud. Ő a leg…

– A legbölcsebb orgon, igen, tudom – vágtam a szavába, miközben a homokos talajon baktattam.

– Segíthetek neked a nyomozásban.

– A nyomozásban? – torpantam meg. – Honnan tudod, hogy… Na jó, hagyjuk. Megszokhattam volna már, hogy mindenütt ott vagytok – morogtam kelletlenül. Mielőtt még azonban beszállhattam volna a kocsiba, az orgon elkapta a karom és maga felé fordított.

– Még be sem mutatkoztam – mondta kedvesen. – A nevem Netjer Heru, röviden Netjeru.

– Netjer Heru? Ez óegyiptomi nyelven azt jelenti, isteni hang? Na nem…

– Ne félj. Én nem hordozok olyasféle titkokat, mint Asthar.

– Ez megnyugtató, Netjeru – mosolyogtam rá, ám cseppet sem jó kedvemben. Kihúztam a karomat a kezéből, és kinyitottam a kocsiajtót.

– Mi a baj, Mira? Talán haragszol rám valamiért? Vagy az orgonokra? – kérdezte az idegen, miközben az arcomat méregette. Fújtam egyet, aztán elfordultam tőle. Levettem a hátizsákomat, betettem az anyósülésre, majd beszálltam végre a kocsiba, de nem csuktam magamra az ajtót. Ha egy orgon felbukkan, nos, az sosem egyszerű ügyet jelent.

– Nem, dehogy – válaszoltam kimérten. – Kérlek, mondd meg a Mesterednek, hogy nagyon boldog vagyok, amiért így figyel rám, de egyelőre nem kell segítség. Rendben?

– Rendben – válaszolta. Magamra zártam a kocsiajtót, de az idegen valahogy nem akart elmenni, mintha mondani akarna még valamit. Letekertem az ablakot.

– Mi az? – kérdeztem kissé türelmetlenül. Valamiért rettenetesen zavart, ahogy bámult rám azokkal a hatalmas, gyönyörű szemeivel. Netjeru kinyújtotta a kezét, és a tenyerembe ejtett egy apró tárgyat.

– Ezzel hívhatsz, ha szükséged van rám. Akármikor, a nap bármely órájában, az óra bármely percében, a perc…

– Jó, jó rendben – intettem le. – Szólni fogok, megígérem – mondtam, aztán beindítottam a kocsit, és elhajtottam. Pár másodperc múlva kíváncsiságból belenéztem a visszapillantó tükörbe. Netjeru még mindig ugyanott állt, ahol az előbb. Már majdnem megálltam és visszafordultam, hogy bocsánatot kérek tőle az undok viselkedésemért, de aztán elhessegettem a gondolatot, és meg sem álltam a motelig.

Otthon óvatosan letettem a zsebkendőbe bugyolált gombát az éjjeliszekrényemre, aztán egy kiadós zuhanyozás után lefeküdtem aludni. Ám valamiért nem ment az alvás, mintha folyton egy szúnyog zümmögött volna a fülembe. Felkapcsoltam az olvasólámpát és vártam, mikor jelenik meg a fénynél az átkozott kis vérszívó. De a vérszívó nem jött. Viszont a zümmögést továbbra is hallottam. Aztán egy furcsa gondolatom támadt, mintha a fülem már tudta volna, honnan is jön ez a hang. Odahajoltam a gombához, és hallgatóztam. „Talán beszorult az az átkozott szúnyog a zsebkendő és a gomba közé!” – gondoltam magamban, és kicsomagoltam a kis kalapost. Feszülten hallgatóztam ismét. A zümmögés pedig ugyanúgy folytatódott. Felvettem a fehér, leginkább sampionra hasonlító gombát a kezembe, és a fülemhez tettem. Most már kétség sem fért hozzá: a hangok egyenesen a gombából jöttek.

 

 

4.

 

Másnap hangos nevetésre ébredtem, a faházikó ablakán át a napfény az arcomat csiklandozva próbált talpra bírni. Kikukkantottam az apró üvegen, így a hangok mellé némi mozgókép is társult. Egy fiatal nő kacarászott valamin a mellette lépkedő férfit figyelve. A férfi nyilvánvalóan valamiféle testépítő versenyről szalajtott izomagy volt, aki mellizmára tapadó fehér atlétájában feszítve próbálta minél nagyobbra „fújni” a bicepszét, hátha a nő ettől elalél, és a karjaiba hullik. A szőke szépség azonban csak nevetgélt ezen, s néha meg–meg érintette a dombokat –mit dombokat, hegységeket!– a barna férfi karja helyén, olyasféleképp, mintha attól félne, hogy még kipukkadnak, mint a lufi, és oda a csodának.

Elfintorodva hullottam vissza a párnámra, aztán ásítottam egy nagyot.

– Na, gyerünk – mondtam hirtelen, és feltápászkodtam. Anyai nagymamám mondta ezt mindig, mielőtt kikelt az ágyából, hogy a napi rutint elvégezze. A hideg zuhany most kivételesen jól esett, nem csak azért, mert ettől felébredtem, hanem mert a testemmel együtt az agyamat is felfrissíthettem, arra pedig most különösképp szükségem volt.

Tulajdonképpen most adódott először lehetőségem arra, hogy tüzetesebben is szemügyre vegyem, hol és kikkel is lakom egy motelban. A faházikók tisztes távolságra álltak egymástól, körben elhelyezkedve, középen egy nagy térrel, amely padokkal, napernyős asztalokkal, pár grillezővel volt teletűzdelve.

Az egyik faházikó maga egy bár– és étkezőszerűség, – ami egyébként kétszer akkora, mint a többi faház– ahol reggelit, ebédet és vacsorát kérhetett a lakó, persze, csak ha hozott magával annyi pénzt, hogy minden napra finanszírozza azokat a madár–adagnyi ételeket, amellyel a tulajdonos kiszúrta a szemét. Gondoltam itt az ideje, hogy én is kifizessek egy kisebb vagyont egy kisebb reggeliért, ezért a faházból kilépve, egyenesen arra vettem az irányt. Három asztal már foglalt volt kinn, jobbra egy idősebb házaspár fogyasztott csendben, mellettük egy másik asztalnál a szőke nő és a hegységeket birtokló barna férfi, – úgy látszott megunta a mutogatást, vagy a nő a fogdosást, és ők is úgy döntöttek, hogy inkább esznek valamit. Balra pedig egy középkorú barna nő ült egy nyolc éves forma kisfiúval, aki épp akkor tolta el fintorogva a tányérját maga elől, mikor odapillantottam, az anyuka pedig beletörődve ingatta a fejét.

A nagy faházban hárman szorgoskodtak, az étkező részen két fiatalabb nő –vagy inkább lány, a harmadik pedig a bárpult mögött.

– Jó napot! – csicseregte az egyik, vékony arcú lány, kedvesen rám mosolyogva. – Mit adhatok?

– Mit tud ajánlani reggelire? – kérdeztem vissza.

– Ó, hát vannak helyi ételek, mint például a kofta, vagy kebab, desszertnek pedig baklavát ajánlanék. Van omlett, különféle sajtok, szalámik, rizskása. De amerikai ételekkel is fel vagyunk készülve, tudja, azok a gyors ételek, mint a hamburger, vagy hot-dog, sokféle szendvicsünk, és salátánk is van…

– Akkor legyen egy hamburger, egy üveg ásványvízzel – mondtam gyorsan, mielőtt még végigsorolta volna az összes fellelhető ételt a házban. – A kebabot és a baklavát inkább ebédre hagynám.

– Ahogy óhajtja – csicseregte továbbra is kedvesen, és biztosított róla, hogy azonnal kihozza nekem.

Kisétáltam, és a legközelebbi asztalnál helyet foglaltam. Örültem, hogy legalább napernyő van, amely felfogja a napsütést, és némiképp védelmet nyújt az egyre inkább felforrósodó levegőtől.

Összesen tizenhárom faházat számláltam, amíg kihozták a reggelimet, és csak a véletlennek tudtam be, hogy ez mifelénk nem egy szerencsés szám.

Azt viszont nem tudtam eldönteni, amíg ettem, hogy vajon teltház van–e a motelban, vagy sem, mert addig még csupán ketten kászálódtak ki a saját faházukból, egy középkorú házaspár, és egy idősebb férfi. Az egyik faház pedig a tulajdonosé volt, aki –gondolom – csak olyankor költözik ki ide, amikor vendég is van, és akkor sem állandóan van itt. Vele mindössze egyszer találkoztam, amikor a faházat kivettem, azóta ritkán láttam a méregzöld dzsipjét, ami most sem volt a helyén.

Az idős férfi vagy bent fogyasztotta el a saját ételét, vagy épp nem volt éhes, mert azonnal útnak indult valahová–gyalogosan, a házaspár pedig az étkezőből kért reggelit, és a mellettem lévő asztalnál foglaltak helyet. Önkéntelenül is hallottam a cseverészésüket a mai programjukról, és a holnap esti grillpartiról, amit állítólag a tulajdonos rendez, és már két napja készül rá.

– Ó, Edward, annyira várom már! – csivitelte a vörös hajú nő a férjének. – Imádom ezt a helyet! Jövőre is eljövünk, annyi szent. – Mondta, aztán felém pillantott, és elmosolyodott, de amikor lenézett a kezemre, a mosolya szó szerint megdermedt az arcán. A száját eltátotta, és zavartan pillantott a férjére, aki egykedvűen tömte magába a reggelijét. – Edward, drágám, bejönnél velem egy italért?

– Ühüm… – A férfi nyilván nem vette észre, amit a felesége, aki rezzenéstelen arccal vonszolta be őt az étkező–bárba, ám már útközben sutyorászni kezdett a fülébe, nem tudta kivárni, míg beérnek.

– Na ja… – sóhajtottam az ujjaimat bámulva. – Ezen már nem tudsz változtatni, Mira Haddad. Bárhogy is szeretnéd.

 

 

5.

 

Reggeli után az első utam ismét Haszim hadnagyhoz vezetett, s mivel nem találtam az irodájában, felhívtam mobilon.

– Mira vagyok, hol van?

– Az egyik egyetem laborjában. Miért?

– Nagyszerű, úgyis be kellett volna vinnem valamit. Merre menjek? Most épp a rendőrség előtt vagyok.

– Akkor nem kell sokat jönnie. Jöjjön egyenesen, aztán balra, amíg meglát egy jó nagy épületet, amire ki van írva, hogy „American Egyetem”. A másodikon vagyok, a hármas laborban. Világos?

– Naná – mondtam, és kinyomtam a telefont. Pár perc múlva már le is parkoltam, és a kezemben a becsomagolt kis gombával siettem fel a másodikra. Szerencsére éppen mindenütt óra volt, úgyhogy nem kellett átpasszíroznom magam semmiféle tömegen. Két kopogással jeleztem a „Hármas labor” feliratú ajtón, hogy szeretnék bemenni.

– Igen! – hallottam az ajtón túlról egy éles hangot. Beléptem.

– Helló! – köszöntem oda a hadnagynak, és a mellette szöszmötölő fehér köpenyes fickónak, aki inkább nézett ki európainak, mint arabnak.

– Jöjjön be – intett a hadnagy fel sem nézve az előttük lévő pulton fekvő tálcáról. A szemüveges férfi most felkapta a tálcát a benne fekvő véres késsel együtt, és a jókora labor másik felébe sietett vele, ahol egy asztalon nagyméretű monitor világított. A fickó a billentyűzeten zongorázott, mialatt hadnagy kikérdezett.

– Mit hozott?

– Csak egy kis apróságot – mondtam, miközben a hadnagy türelmetlenül kicsomagolta a kezemben. – Ha a laboros barátjának lesz ideje, megvizsgálhatná.

– De hisz ez egy gomba – nézett a tenyeremre majdhogynem nevetve. – Egy gombát akar megvizsgáltatni laborban?

– Kérem, ne hagyja, hogy hülyén érezzem magam, jó?

– De hisz ez egy g–o–m–b–a – tagolta lassan a képembe. – Méghozzá egy sampion, ha jól látom.

– Első ránézésre valóban olyan – értettem egyet. – De ha egy percre csendbe marad, és a füléhez teszi, akkor rájön, hogy mégsem.

– Mi?! – horkant fel idegesen, majd látva, hogy határozottan állom bolondnak néző pillantását, kelletlenül a füléhez tette. Pár másodperc hallgatózás után elkerekedett szemekkel nyújtotta vissza. – Mi a fene volt ez?!

– Nem tudom, de szeretném kideríteni. Tegnap éjszaka találtam az út mentén, a Szfinx völgytemplomából kifelé menet. Egy fura fickó ejtette le, aztán pedig elhajtott egy autóval, amely történetesen az a Chevrolet volt –szerintem–, amelyik megpróbált elütni engem.

– Rendben – bólintott. – Tegye a pultra, majd megvizsgálják. – Így tettem.

– És hogy halad a nyomozással? – kérdeztem aztán. Mintegy végszóra, az európainak látszó szemüveges fickó végre abbahagyta a munkát a számítógépnél, és visszajött hozzánk.

– Tiszta és gyönyörű ujjlenyomatokat találtunk – mondta derűsen. – Parancsoljon, főhadnagy úr. Csak szkennelje be, és indítsa el a keresést. Bocsánat, a nevem Johanson Winteler. – Ez már nekem szólt, ahogy a kéznyújtás is. Kezet ráztunk. – Biológus vagyok, Ausztriából jöttem.

– Mira Haddad.

– Arab?

– Ööö… félig. Egyébként magyar vagyok. – A biológus azonban már nem is rám figyelt, egészen pontosan csak egyetlen testrészem kötötte le igazán. Olyan bambán bámulta, hogy kezdett frusztrálni.

– Magának hihetetlenül hosszú ujjai vannak – mondta elképedve. – Megengedi? – kérdezte, de meg sem várta a választ. A szabad bal kezével a koponyámat kezdte el tapogatni. – Elképesztő… – nézett rám elkerekedett szemekkel. – Ilyesféle Marfan-kórral még sosem találkoztam. A koponyája hátsó része szinte… mint egy gúla…

– Khm… Na jó, kösz, Johan, de nekünk most dolgunk van – kapta el a kezemet a kezéből a hadnagy zavartan, és szó szerint kivonszolt az ajtón. – Viszlát! Ha megtud valamit a gombáról, amit a pulton hagytunk, és mellesleg zizeg, hívjon fel! – kiáltotta még vissza az ajtónyílásból, aztán hangosan becsapta maga mögött az ajtót, hátrahagyva a labort a csodálkozó biológussal együtt. – Megtenné, hogy nem mutogatja magát biológusoknak?! Az kell még, hogy…

– Hogy rájöjjenek, hogy a gúla alakú koponya deformitásomban egy kis agyacska rejtőzik, és ebből arra következtessenek, hogy félig radjak vagyok? – kérdeztem vissza gúnyos mosollyal. – Ugyan, lazítson már! Ki hinné el, hogy félig egy másik civilizációhoz tartozom? Őszintén.

– Én elhiszem – vágta rá mérgesen.

– Persze, de csak, mert ott volt annál a négy évvel ezelőtti esetnél. Egyébként szerintem maga lenne az utolsó ezen a Földön, aki bevenne ilyesmit. Nem igaz?

– Lehet. De akkor is. Óvatosnak kell lennünk.

– A radjakok miatt már nem kell aggódnia. Legközelebb csak pár ezer év múlva próbálkoznak majd a Föld meghódításával.

– Remélhetőleg. Apropó, utánajárt a fényeknek és a hangoknak a piramisnál?

– Utána. De nem a piramisból jönnek, hanem a Szfinxből.

– Valóban?

– Egy sötét alakot láttam onnan tegnap éjjel kijönni. Illetve alóla.

– Alóla? De hisz…

– Csak egy kis gödör van, igen, tudom. De mégis onnan jött ki. Elrohant, és útközben elejtette azt a gombát. És ez még semmi. Egy kocsi jött érte, méghozzá ugyanaz a kocsi, amelyik el akart engem ütni. De ezt már odabenn is mondtam.

– Érdekes… – mormogta. – Ennek mindenképpen utána kell járni. Küldök ki egy osztagot ma éjjel, és elkapjuk a fickót. Meg azt is, aki a kocsit vezette.

– Nem hinném, hogy ez jó ötlet – mondtam már odakinn a parkolóban. – Szerintem várnunk kellene. Ha kiderül, hogy ők a felelősek a gyilkosságért a múzeumban, akkor egy ilyen rajtaütés végzetes lehet. Ki tudja, lehet, hogy többen is vannak, és ha elmenekülnek, aztán majd bottal üthetjük a nyomukat.

– Akkor mit csináljunk? Van jobb ötlete?

– Van. Várunk és figyelünk.

       

6.

 

Aznap este kényelmesen elhelyezkedtem a frissen megvetett ágyamban, és –tv készülék híján– olvasni kezdtem a legújabb Agatha Christie regényt. De akármilyen lebilincselő volt is, nem bírtam a sorokra koncentrálni. Még mindig zavart, hogy nem tudtam, mi az a sárgás fény és mik azok a hangok, amelyek a nagy Szfinx alól szűrődtek ki. És mi a csudát csinált ott az az alak? Na meg minek neki egy öl gomba? Mert valószínűleg azokat cipelt az ölében, s egyet véletlen kihullajtott, amikor rászóltam.

Az ágyam melletti éjjeliszekrényre pillantottam. A kis, kerek, nyomógombbal ellátott kütyü hívogatón nézett vissza rám. Még mindig lelkiismeret furdalásom volt Netjeru miatt. Már épp a szerkezet felé nyúltam, hogy megnyomom a gombot, amikor kintről hirtelen zörejt hallottam. Rögtön az ajtó felé kaptam a fejem. Még egy zörej: erre már lekapcsoltam az olvasólámpát is. Nesztelenül felkeltem, és az ablakhoz léptem. Odakinn semmi különöset nem láttam a gyér utcai lámpafényben az előttem álló másik faházikón, és néhány bokron kívül. Vártam, hátha újabb zajt hallok. Hallottam is, de ezúttal, mintha sikoly lett volna. Erre már megijedtem, és úgy ugrottam oda a mindenes hátizsákomhoz, mint akinek az élete múlik rajta. Szerencsére annyi fény szűrődött be kintről, hogy nehézségek nélkül megtaláltam benne a zseblámpám és a zsebkésemet.

Odaosontam az ajtóhoz, és amilyen halkan csak tudtam, kinyitottam, először csak résnyire, aztán amikor biztos voltam benne, hogy senki nincs megbújva a közelben, egészen.

Elindultam az előttem álló sötétbe burkolózott kis faház felé, leginkább csak a földre világítva a lámpámmal, nehogy nagy feltűnést keltsek, ha esetleg mégis erre bujkál valaki. Azzal tisztában voltam, hogy ebben a faházban az a nő lakik, aki reggel még oly félve méregette a barna, kigyúrt férfi izmait.

Olyan izgalomhullám söpört végig rajtam, amíg elértem a faházig, hogy még az sem jutott el a tudatomig, hogy egy szál hálóingben vagyok, alatta pedig csupa libabőr.

Az viszont annál inkább idegesített, hogy az előbbi sikolyszerűség után most síri csend lett. Féltem, hogy valami nagy baj történt, és én már későn érkezem.

Először csak bekopogtattam a kis faajtón, aztán „Hahó!”–ztam párat, végül lenyomtam a kilincset, ami nem túl nagy meglepetésemre engedett is.

Odabenn vaksötét volt, úgy látszott az ablakon egy elég vastag függöny lehet, ha egyáltalán nem engedi átszűrődni a kinti fényt. Sebaj, kéznél volt a zseblámpám, hát bevilágítottam.

Nagyot nyeltem, és szorosan megmarkoltam a késem, mielőtt beljebb léptem volna. Az első dolog, amit a lámpafényben megláttam, az az ágy volt. Ez a szoba nem teljesen olyan volt, mint az enyém, itt az ágy az ajtóval szemben helyezkedett el, nem pedig mellette, jobbra pedig egy másik ajtó nyílt, feltehetően a zuhanyozóba, amely nálam viszont a bal oldalon volt.

Az ágynemű nem volt összetúrva, viszont látszott, hogy valaki már feküdt benne, de aztán félrehajtotta a takaróját és felkelt. A puha, fehér tollpárnán a bemélyedés, a takaró helyzete és a lepedő gyűrődései mind ezt mutatták.

Az ágy melletti éjjeliszekrényen az olvasólámpa fel volt borulva, az izzó pedig apró darabokra tört benne, amelyekből jutott néhány a padlóra is. Egy mobiltelefon is a padlón hevert, nem messze a kis szekrénytől. Biztos voltam benne, hogy néhány perce még annak sem ott volt a helye.

Az egész szobát körbevilágítottam –nem volt nehéz azt az öt négyzetmétert– s még több rendezetlen dologra bukkantam. Egy szobapapucsra például, amelynek egyik fele volt csupán a szoba közepén talppal felfelé, a másikat nem láttam, meg egy felborult szék, a támláján női ruhákkal.

Mivel a fürdőszobaajtó milliméterekre nyitva volt, és víz zubogását hallottam onnan, még egyet nyeltem és elindultam felé. Mielőtt kitártam volna az ajtót lehunytam a szemem, hogy elrebegjem a legrövidebb imát.

„Istenem, segíts!”

De Isten nem kímélt. A szobapapucs másik fele ugyan megkerült, de bár inkább ne lett volna meg. A zuhanytálca előtt hevert, benne egy vékony, –nyilvánvalóan– szolárium barna lábbal. A láb tovább folytatódott, s végül eltűnt egy piros foltos köntös és egy hálóing alatt. Nem tartott sokáig rájönnöm, hogy ez a piros folt vérfolt, amelyet a zuhanyból jövő vékony vízsugarak próbáltak kimosni, de nem sok sikerrel. A két vékony, finom kéz élettelenül hevert a test mellett, a zuhanytálcából kilógva, a másik láb természetellenes szögben kitekeredve. a szőke hajzuhatag majdnem teljesen eltakarta a nő arcát, csupán színtelen, vastag ajkait láttam tisztán.

Elzártam a vizet, aztán leguggoltam mellé, hogy megnézzem van–e még pulzusa, de már nem jelezte semmi, hogy dobogna a szíve. Ahogy széthajtottam csuromvizes köntösét, két hatalmas vérfoltot láttam éktelenkedni a víztől besötétedett, egyébként világoskék hálóingen. Rögvest hívtam a rendőrséget.

 

 

7.

 

– Mit gondol?

– Azt, hogy én voltam a célpont – feleltem szárazon. A hadnagy leültetett, majd kiviharzott az irodából. Nem telt bele fél perc, két nagyon forró, gőzölgő kávéval a kezében tért vissza. – Mi az, szabadságra ment a titkárnője?

– Khm. Valami olyasmi. Kéri? – Naná, hogy kértem, miután egész éjszaka egy szemhunyásnyit sem aludtam. Nem bírtam kiverni a fejemből annak a szegény nőnek a látványát. – Miből gondolja, hogy maga volt a célpont, Mira? – kérdezte, miután a kezembe nyomta az egyik csészét, majd beleült a kényelmes bőrfoteljébe.

– Ugyan már! Ekkora véletlen nincs! Először szándékosan el akarnak ütni a zebrán, aztán pedig pont abban a motelben gyilkolnak meg egy ártatlan nőt, ahol én is lakom. Nem furcsa magának ez egy kicsit?

– De ha maga volt a célpont, akkor valamit nem értek. Hogyan téveszthette össze magukat a gyilkos? Hisz a maga haja hosszú és fekete, az áldozaté pedig vállig érő, szőke! Még, ha az alakjuk nagyjából egyforma is, a fejük közt akkora a különbség, mint egy macska, meg egy egér között!

– Talán nem is látta, hogy ki az. Függöny volt az ablakon. Talán csak a szobaszámot kapta meg az illető, de tévesen. Azt nem nézte, szőke-e vagy barna, csak leszúrta és kész. Nő, nő. Ennyit látott.

– Mindenesetre a gyilkos fegyvert nem találtuk meg. Eddig legalábbis. De, ha találunk ujjlenyomatot itt is, és kiderül, hogy a két gyilkosságnak köze van egymáshoz, mert az ujjlenyomatok egyeznek, akkor máris sínen vagyunk, mert a keresés folyamatosan megy a másik irodában a számítógépen.

– És a kocsi? Arról tudnak már valamit?

– Óh, a rendszám nélküli fekete Chevrolet, persze – vakargatta meg a halántékát kedvetlenül. – Sajnos, az több ideig fog tartani, mert van egy pár belőle a városban. Rendszám nélkül vajmi kevés az esély.

– Hát igen – sóhajtottam, miután kiittam az utolsó korty kávémat is. – Nos, hadnagy, nem tudok betelni a gyönyörű irodájával – álltam fel – de jobb, ha én most megyek és hagyom dolgozni. Ha valami van…

– Szólni fogok, ne aggódjon – kacsintott biztatóan. – Próbáljon meg aludni egyet.

Ez volt a tervem. Hazafelé menet betértem egy kisebb üzletbe ásványvízért, meg néhány más apróságért, ami segíthetett átvészelni a rekkenő hőséget. Aztán ahogy megláttam a könyvtárat meggondoltam magam, és a tervezett alvás helyett oda is betértem. Az után a rettentő erős kávé után egyébként sem biztos, hogy el tudtam volna aludni.

Az egyik könyvtáros azonnal eligazított, így könnyedén megtaláltam az összes Szfinxszel kapcsolatos könyvet. A hivatalos adatait és történetét természetesen –egyiptológus révén– már ismertem. Én most leginkább azokra az elméletekre voltam kíváncsi, amit nem az akadémikusok és azok hívei kreáltak, hanem az általuk fantasztáknak, vagy ál–tudósoknak nevezett, amúgy igen neves és okos emberek írtak le.

Ilyen szűkítéssel csupán három könyvet találtam, azok közül is az első volt az, ami igazán lekötött.

Eszerint nem, hogy valamiféle járat van a szobor alatt, de egyenesen a piramisokkal áll összeköttetésben. Nem is egy, hanem több járat is fut a föld alatt, de azokat sajnálatos módon betemette a homok, a Szfinx körüli ásatásokat és vizsgálódásokat pedig nem engedélyezi a Kairói Régészeti Hivatal azon okból kifolyólag, hogy nehogy még több kárt tegyenek a műemlékben, mint amennyit már ez alatt a négy– ötezer év alatt elszenvedett.

„Pedig – állította a könyv– a monstrum alatt rejtező Osiris–templom, és a többi kialakított helyiség is érdekes információkkal szolgálhatna az egyiptomi civilizáció kezdetét illetően.”

– Ebben lehet némi igazság – mormogtam magamban. Ha van ott járat, akkor ez a sötét alak vígan használja, homoktömődés ide vagy oda. S ráadásul még észre sem veszi senki!

Úgy döntöttem, ma éjjel újra ellátogatok a néma, fáraó–arcú szoborhoz, de ezúttal el is kapom azt az alakot.

 

 

8.

 

Az esti grillparti nyilvánvalóan elmaradt, helyette néhány rendőr tevékenykedett még a motelban, és a szerencsétlenül járt nő faházában egy ideig. A hadnagy sorban kikérdezett mindenkit, ahogy az ilyenkor szokás, különösképp azt az izompacsirtát is, akivel a nő társalgott. Mint kiderült, a férfi egyedül érkezett Egyiptomba, és egyedül vette ki az egyik faházat, a nővel csak itt ismerkedtek meg. Ujjlenyomatokat sajnálatos módon sehol sem találtak, amiért a hadnagy egész idő alatt bosszankodott. Ráadásul senki nem látott és nem hallott semmi furcsát. Most az is világossá vált a számomra, hogy nincs teltház a motelban, vagyis épp annyi ember lakik itt, amennyit már idáig is volt szerencsém látni. A tulajdonos szerint –aki a haláleset óta szinte élőhalottá vált, annyira megviselte a dolog, vagy lehet, hogy inkább az, hogy esetleg majd a többi lakó is szedi a sátorfáját– itt még soha nem történt ilyesmi, még csak enyhe erőszakoskodás sem. Jó emberismerőnek tartja magát, és csak olyanoknak adja ki a faházakat, akik erkölcsi bizonyítványt tudnak neki felmutatni.

Ez persze csak afféle védőszöveg volt, szó sem volt erkölcsi bizonyítványról, legalábbis tőlem biztosan nem kért, amikor jelentkeztem a kulcsért. De nem szóltam semmit, nyilván nem volt érdekem, hogy vágjam alatta a fát. Sőt, egy alkalmas pillanatot kihasználva még szóba is elegyedtem vele.

– Szerintem mégiscsak meg kellene tartania azt a grillpartit – mondtam neki. A vézna, alacsony, szürke szemű férfi –aki korban körülbelül a negyvenet taposhatta–, lemondóan legyintett az ötletre.

– Ugyan már, kinek lenne kedve ezek után bulizni?

– Nem is ma gondoltam, hanem mondjuk holnap, vagy holnapután. Nézze, ezek az emberek itt, egytől egyig gyanúsítottak, akár tetszik, akár nem.

– Ez igaz, így el sem mehetnek. Akkor meg miért ne tehetném kellemesebbé az ittlétüket? – morfondírozott. – Nem bánom, egy feltétellel megtartom a partit.

– Mi lenne az?

– Maga beszél mindenkivel ez ügyben. Ha nem lesz ellenükre a buli, tőlem holnapután mehet.

– Rendben – egyeztem bele. – Megbeszélem velük.

Hogy ki milyen nyugodtan hajtotta aznap álomra a fejét, nem tudtam megmondani, én viszont örültem annak, hogy az éjszakámat nem az itt alvásra terveztem be.

 

 

9.

 

Ugyanott tettem le a kocsit, ahol az elmúlt alkalommal. A hátamra kaptam a zsákomat, majd a völgytemplomon keresztül a Szfinxhez osontam. Ezúttal semmiféle neszt vagy fényt nem láttam, ezért a lejárathoz lopóztam. Megbújtam a kis fal mögött, és vártam.

Először egy zümmögő hangot hallottam, aztán valami súrlódásfélét, mintha két fal csúszna egymáson. Ebből már gondoltam, hogy biztosan van itt egy rejtett ajtó, de még nem mertem kinézni. Mintha léptek közeledtek volna. A sötét alak ismét megjelent, s az odalentről szűrődő fényben már tisztán láthattam, hogy ez egy fiatal férfi. Rövid, barna haj, átlagos kinézet.

A férfi nyújtózott egyet a lépcsők tetején, aztán elsétált mellettem anélkül, hogy észrevett volna. Amikor eltűnt a szemem elől a folyosóban, amely a völgytemplomhoz visz, kapva kaptam az alkalmon és felugrottam a fal mögül, majd le a lépcsőkön.

Valóban volt itt egy nyitott ajtó, tulajdonképpen az egész szemközti fal egy ajtó volt, amely úgy csusszant be az oroszlántest oldalába, mint gyufás skatulya belseje a keretbe.

Rögtön velem szemben egy jókora helyiség volt, de nem volt benne más, mint egy hatalmas kőasztal tőlem kicsit jobbra, rajta egy sárgás fényű petróleumlámpával, meg egy csomó jegyzettel.

Mielőtt ezt közelebbről is megvizsgáltam volna, ellenőriztem, merre van még ajtó. Jobbra is, balra is volt egy-egy ajtónyílás, egyszerűen belevájták a sziklába. Mivel mindkét oldalon sötét volt, automatikusan felkaptam a petróleumlámpát, –annak ellenére, hogy a zsákomban ott volt az elemlámpám is– hogy körülnézhessek, de előtte futólag belepillantottam a jegyzetekbe.

Mivel egyiptológus régész vagyok, nem pedig matematikus vagy fizikus, egyetlen kukkot sem értettem a láthatóan sebtében odafirkantott egyenletekből, meg grafikonokból, így hagytam a csudába és elindultam jobbra, a hozzám közelebb eső ajtónyílás felé.

Ez a helyiség már kissé másabb volt, mint az előző. Bal oldalt a falból kisebb bokszokat képeztek ki. Kb. egy méter magas falak sorakoztak egymás mellett úgy három méterenként.

Körülbelül ötven darab ilyen bokszot számoltam, s mindegyikben két hatalmas vaskarika rögzített két–két vastag vasláncot a falba, szabad végükön is egy–egy vaskarikával.

Az egész látványnak olyan hatása volt, mintha valamikor itt állatokat, vagy rabokat tartottak volna. Mivel nem láttam etetővályút, vagy ahhoz hasonlót, inkább az utóbbira tippeltem.

Ennek a helyiségnek a végén már nem volt ajtó, úgyhogy a gyors vizsgálódás után visszafordultam, hogy megnézzem a másik ajtónyílás mögött rejtőző helyiséget is.

Itt szinte ugyanaz a látvány fogadott, mint a másikban, ugyanannyi boksz, vaskarikákkal és láncokkal. Innen viszont a terem végéből tovább lehetett jutni máshová is: újabb ajtónyílás feketéllett előttem.

Tudtam, hogy a férfi bármelyik pillanatban visszajöhet, úgyhogy sietnem kellett.

A nyílás mögött egy folyosó várt, egy egészen keskeny, lefelé lejtő. Három, vagy négy méter magas lehetett, mint az előző helyiségek. Vettem egy nagy levegőt, majd nekiindultam. Olyan ötven méter megtétele után egy hatalmas csarnokszerűségbe jutottam el. Azt hiszem, egyiptológus szívem hatalmasat dobbant a közel két és fél méter magas kőből faragott szobrok láttán.

Jobb és baloldalon sorakoztak, úgy egy méter távolságra a fal mellett, ám az öltözetük egész más volt, mint ami az óegyiptomiakra jellemző. Rövid szoknya helyett buggyos, bő nadrágot viseltek, a felsőtestüket szintén buggyos ujjú ing takarta, s ezen még valamiféle mellvért is volt, közepében egy ismerős ábrával. Egy kerek kertbe zárt oroszlánfej oldalnézetből.

Ugyanez a jelkép volt a derekukat körbefogott övön is, és a fejdíszük homlokzatán –amely fejdísz egyébként az oroszlánfejet kivéve teljesen ugyanolyan volt, akár az óegyiptomi katonáké. Az arcuk különbözőek voltak, tehát biztosan mind más személyeket ábrázoltak. Különben, ha nagyon tippelnem kellett volna, inkább európainak mondtam volna az arcvonások alapján őket, nem pedig óegyiptominak.

A csarnok szintén vezetett valahová, de arra már nem volt idő, lépteket hallottam közeledni. Gyorsan az egyik szobor mögé bújtam, majd eloltottam a petróleumlámpát.

– Hé! – hallottam a távolból egy meglepett férfihangot. Amilyen csendben csak tudtam, a fal mellett tapogatózva elindultam felé. Úgy számítottam, olyan negyven lépésre lehetek a másik helyiségtől.

Harminchat lépés után ütköztem neki a szemközti falnak. Innen oldalra kezdtem lépkedni mindaddig, amíg a fal véget nem ért, és csak a levegőt markoltam. „Ez lesz az ajtónyílás!” – Gondoltam, miközben az idegen, fiatal férfi szentségelését hallgattam már egész közelről. Bal kezemben a lámpával, jobb kezemmel a nyílás szélét fogva figyeltem feszülten a sötétséget. A szentségelés most mintha távolodott volna, és a férfi léptei is. „Kimegy!” – futott át rajtam. – „Meg tudok lógni!”

Amikor már nem hallottam több zajt, gyorsan leguggoltam és letettem a lámpát a földre. Levettem a hátizsákomat, és kínkeserves tapogatózások után ráleltem a saját lámpámra. Felkattintottam, és szinte futva vittem vissza a petróleumlámpát a helyére, majd ki a szobor alól a szabadba.

A férfit nem láttam sehol, úgyhogy ahogy a lábam bírta futottam a völgytemplomon keresztül a kocsihoz, és meg sem álltam hazáig. Igaz, hogy azzal a feltett szándékkal érkeztem a Szfinxhez, hogy elkapom a fickót, de valamiért mégis meggondoltam magam. Valamit ugyanis még nem láttam, amit szerintem látnom kellett volna, mert biztos voltam benne, hogy amögött a sötét ajtónyílás mögött még van valami, ami talán létfontosságú elem ebben az ügyben. Mindenesetre a kiszűrődő sárgás fény rejtélye már megoldódott a petróleumlámpa személyében, a hangokra viszont még nem találtam bizonyítékot.

Hazaérve magamra zártam a faajtót, és úgy dőltem rá az ágyamra, akár egy zsák. Pár percre lehunytam a szemem, és megpróbáltam gondolkodni, aztán eszembe jutott a kinyomtatott kép, amit még a múzeumból hoztam el. Előkerestem azt is és a nagyítómat is, és alaposan megvizsgáltam rajta a hieroglif jeleket. A kép alá az üresen hagyott fehér részre a papíron aztán átírtam a jeleket.

„Per–en–rw–djeser” – motyogtam magamban. – „A Szent oroszlán háza”? – Ahogy ezen elgondolkodtam, egy pillanatra odatévedt a tekintetem az éjjeliszekrényre, de ahogy megpillantottam rajta a kis nyomógombbal ellátott kütyü mellett a papírdarabkát, ott is ragadt. – Hát ez meg mi? – Kérdeztem halkan magamtól, és fölé hajoltam. Egyértelműen látszott, hogy ez egy igen régi papíros. Sőt, még azt is ki mertem volna jelenteni, hogy ez egy papiruszdarabka.

Nem is mertem felemelni, csak megnéztem rajta a jeleket, amelyek egyértelműen hieroglifák voltak. Méghozzá ugyanazok, amelyek a medál keretén is körbefutottak, így nem kellett még egyszer fordítanom.

De vajon ki hagyhatta itt nekem ezt a papiruszdarabkát és miért? És hogy jött be, ha egyszer az ajtó zárva volt? Csak egyvalakire tudtam gondolni, aki erre képes lehet. Rátenyereltem a papiruszdarabka mellett a gombos szerkezetre. Fél perc sem telt bele, kopogtattak az ajtómon. Felálltam és kinyitottam. – Ne erőlködj, Netjeru – vetettem oda köszönés helyett a fekete hajú orgonnak. – Tudom, hogy te jártál itt, és te hagytad a szekrényen azt a kis papiruszdarabkát. Legközelebb akár idebenn is megjelenhetnél, hisz az nektek nagyon megy, nem igaz?

– Óhajod parancs, Mira Haddad – mondta szerényen, majd meghajolt.

– Gyere be – sóhajtottam, és lehuppantam az ágyamra. Netjeru besétált, és megállt előttem. – Szóval, mi ez? – Intettem a fejemmel a papirusz felé.

– Lefordítottad?

– Persze. „A Szent oroszlán háza.” Ez áll rajta. Mint ahogy ezen az eltűnt medálon is – mutattam fel a képet neki. – De ezt neked bizonyára nem kell mondani, mivel az anyanyelveden íródott, nem igaz?

– Valóban.

– Miért hoztad ezt el nekem? Mit akarsz ezzel? – néztem szúrósan a hatalmas szemeibe. – Mik azok a szobrok odalenn a Szfinx alatt? Te tudod az igazságot? – Netjeru arcán, mintha némi zavarodottság futott volna át. Odasétált az ablak alatt álló székhez, és leült rá.

– Azt gondoltam, tudom – felelte halkan. – De valami történt. Valami, ami mindent megváltoztatott.

– Ezt hogy érted? – kérdeztem zavaros arcát fürkészve. Netjeru kinézett az ablakon a sötétségbe, aztán vissza rám. El akartam veszni azokban a csodás, tengerkék szemekben.

– Valaki megváltoztatta az idő folyását. Így mi sem tudjuk egész pontosan, hogy mi is történt. Csak annyit, hogy megzavarták az egyensúlyt, mint egy tóba dobott kavics. Többet én sem mondhatok.

– Ezzel nem sokra megyek, Netjeru. Viszont nagyon úgy tűnik nekem, hogy a Mester nem csupa jó szándékból küldött ide téged. Igaz? Nektek is érdeketekben áll, hogy kiderítsem az igazságot, vagy tévedek?

– Okos nő vagy, Mira Haddad – bólintott. – Kétségtelenül, közénk és az idő közé most fal magasodott. Olyasféle, amit nem törhetünk át segítség nélkül.

– Ha ti sem vagytok rá képesek, én hogyan...

– Ne aggódj. Neked biztosan megnyílik majd az igazság kapuja – válaszolta, aztán felállt és az ajtóhoz sétált.

– Várj! – szóltam utána hirtelen. – Sajnálom, hogy olyan goromba voltam veled.

– Nagy teher nehezedik rád. Megértelek – mondta mosolyogva, aztán eltűnt az ajtó mögött.

 

 

10.

 

Álmosan keresgéltem a berregő telefont az éjjeliszekrényen.

– Halló... – szóltam bele még lehunyt szemmel.

– Híreim vannak a gombáról.

– Ühüm...

– A biológus az előbb felhívott, és közölte, hogy a gomba elképesztő. Levágott egy darabkát belőle, és képzelje, a gomba elkezdett vérezni! – Erre már felpattant a szemem.

– Mi? Vérezni?

– De ez még semmi! Megvizsgálta a belső szerkezetét, méghozzá molekuláris szinten. Azt mondta tele van tachionokkal! Ettől zizeg, mivel a részecskék hihetetlen sebességgel mozognak benne! A vizsgálat szerint ez a csodagomba legalább hetvenöt százalékban tartalmaz tachiont!

– Vá.. várjon! – vágtam a szavába a hadnagynak, miközben felültem az ágyamban. – Először is, mi a fene az a tachion?!

– Én is ezt kérdeztem. És tudja mit felelt? Hogy egy olyan részecske, amely még a fénynél is gyorsabban mozog.

– És ez mit jelent?

– Tudja a fene. De majd maga kideríti. Javaslom, nézzen be Johannhoz, aztán pedig hozzám. Nekem most nincs időm bemenni, rengeteg a dolgom.

– Rendben. – Összeszedtem magam, aztán reggelizés nélkül igyekeztem befelé az American Egyetemre. Johanson még akkor is a gombával foglalkozott, amikor beléptem hozzá.

– Á, Mira! – nézett fel a pultról. – Jöjjön csak, jöjjön! Ezt magának is látnia kell! – A biológus olyan izgatottnak tűnt, mint egy kisiskolás gyerek. Közelebb léptem hozzá, és a pulton heverő gombához. A gomba valóban vérzett pontosan ott, ahonnan a férfi levágott belőle egy darabkát: a kalapján. A levágott darabka pedig egy mikroszkóp alatt feküdt. A férfi hol a mikroszkópba kukucskált bele, hol a mellette lévő papírokra jegyzetelt. – Nézzen bele – ajánlotta fel, én pedig nem utasítottam vissza. A lencse érdekes képet mutatott: egy csomó apró valamit, amik hol ide röppentek, hol oda, de többet nem tudtam leszűrni belőle.

– Mik ezek? – kérdeztem.

– Tachionok, sejtekbe zárva – válaszolta csillogó szemekkel, körülbelül úgy, mint aki élete legnagyobb felfedezéséről beszél. – A tachionok olyan részecskék – magyarázta értetlen tekintetemnek – amelyek a fénynél is gyorsabban mozognak. Nem tudom, ismerősen hangzik–e Einstein relativitáselmélete?

– Persze – vágtam rá gyorsan, de aztán eszembe jutott, hogy mégsem ismerem egészen az elméletet.

– A lényeg az, hogy a speciális relativitáselmélet értelmében minél közelebb járunk a fény sebességéhez, annál lassabban telik az idő, azaz „nyúlik”. Ha elértük a fénysebességet, az idő megáll. Eddig világos?

– Igen.

– Jó. De tegyük fel, hogy gyorsabban utazunk a fénynél. Mi történik akkor?

– Nem tudom...

– Hát visszafelé megyünk az időben! – csapta össze a tenyerét, szinte euforikus állapotban. Nagyon erőlködnöm kellett, hogy rájöjjek, mit is akar ezzel mondani.

– És?

– Hát nem érti?! – fogta meg a vállam. – Kisasszony! Ez a gomba képes az időutazásra! Vissza lehet menni vele a múltba! – Nem tehettem mást, el kellett, hogy nevessem magam.

– Ugye most csak ugrat? – kérdeztem aztán. A biológus arca őszinte örömből torz mosolyba ment át. Elengedte a vállam, aztán elkezdett le-fel járkálni előttem.

– Na jó – állt meg hirtelen. – Ha nem hiszi, tegyünk egy próbát. A kísérleti alany...  én leszek – mondta, aztán kivette az apró darabkát a nagyítólencse alól, és bekapta. – Ha tényleg működik, most visszautazom az időben. Számításaim szerint nem sokat, csak pár percet, vagy órát. – Nem akartam hinni se a fülemnek, se a szememnek.

„Ennek agyára ment a biológia! Vagy talán a fizika?” – gondoltam, miközben a velem szemben álló, lehunyt szemű férfit figyeltem keresztbe font karokkal. Vártam még pár percet, aztán meguntam.

– Azt hiszem, jobb, ha megyek – törtem meg a csendet. Johanson kinyitotta a szemét, egy pillanatra zavartan körülnézett, aztán mérgesen dobbantott egyet.

– Úgy látszik, mégsem ilyen egyszerű! De rá fogok jönni, és akkor majd belátja, hogy igazam volt!

– Rendben van, Johann. Majd szóljon, ha sikerült – mondtam mosolyogva, aztán otthagytam.

 

 

11.

 

A hadnagyhoz menet alig tudtam az útra koncentrálni. Megéltem már hihetetlen dolgokat, de ez…

Viszont Johanson elmélete mellett szólt az, amit Netjeru a múlt éjszaka elmondott. Legalábbis mindkét dolog az időhöz kapcsolódik. Mindenesetre addig a levegőben lóg az ügy, amíg Johanson eredményre nem jut a gombával, vagy valami más nem történik közben. Ugyanúgy, ahogy a fekete Chevrolet gazdájának megtalálása is.

A hadnagy egy jókora papírhalmaz mögött várt az irodájában.

– Szép kis kupac – jegyeztem meg csodálkozva. A hadnagy mormogott valamit az orra alatt, de a hanyagul heverésző papírlapok szerencsére felfogták a hangrezgéseket. – Mondja, hol a titkárnője? – Kérdeztem óvatosan, hisz tudtam már, miféle dühkitörésre képes a jó Haszim hadnagy, ha felmegy a pumpa.

De most nem kiabált, inkább csalódottan próbálta meg arrébb tuszkolni a kupacot az asztalán.

– Elment, és többé nem jön vissza – válaszolta keserűen. – Megsértődött rám, amiért elfelejtettem a születésnapját. És most titkárnő nélkül maradtam… – A kifelé szegeződő bágyadt, szomorú tekintetéből rögtön megértettem, miről is van szó. A titkárnője igen csinos, fiatal, szép nő. Olyasféle, akiért bármelyik férfi képes lenne elválni a feleségétől, rááldozni az összes vagyonát, vagy éppen levetni magát a Nagy Piramis csúcsáról. Nyilvánvalóan valamiféle románc lehet –vagy lehetett– közöttük. A hadnagy arcvonásait vizsgálva, ehhez kétség sem fért.

– Sajnálom… – motyogtam zavartan, ahogy rájöttem a felszín alatt lapuló helyzetre. – Talán elmehetne hozzá bocsánatot kérni. Mondjuk egy hatalmas virágcsokorral a kezében – vetettem fel.

– Gondolja, hogy lenne értelme? – pillantott rám elnyűtt arccal. Most először igazán megsajnáltam szegényt. – Fatima igen makacs nő. Makacsabb, mint egy öszvér.

– Ha igazán szereti magát, meg fog bocsájtani – mondtam halkan, teljes szívemből, őszintén, bizalmasan, ahogy az csak a legjobb barátok között szokás. A hadnagy ezt látva hálásan elmosolyodott.

– Igaza van – nyugtázta, aztán hirtelen visszatért a régi stílusához, talán félő, hogy még a végén el is sírja magát meghatottságában. – De beszéljünk inkább másról.

– Rendben. Tud már valamit a fekete Chevroletről?

– Semmit. Már mindenkit ráállítottam az ügyre, akit csak lehetett, de semmi eredmény. Egyszerűen nem találjuk, mintha elnyelte volna a föld! – csapott mérgesen az asztalra, hogy a papírhalmaz ugrott egyet rajta, s néhány darab még le is hullott a padlóra. – Na és az ujjlenyomat?

– Nos, az a másik érthetetlen dolog az ügyben – kapott a szavamon. – Az ujjlenyomat. Az a fránya ujjlenyomat, ami van, de ugyanakkor mégsincs! – Ez új volt nekem. A hadnagy nem szokott rébuszokban beszélni. – Vagyis fogalmunk sincs kié. Újabb talány. Nincs benne a nyilvántartásunkban. Az áldozatoknak pedig, egyetlen ismerősével, rokonával sem egyezik. Ráadásul még azt sem tudom, hogy egyáltalán összefügg–e a moteles gyilkosság ezzel az esettel.

– Értem. De akkor hogyan lehet kideríteni, hogy kié?

– Sehogy. Hacsak nincs benne más országok nyilvántartásában. Mármint, ha külföldi az illető. Ebben az esetben ez már egy hosszadalmasabb eljárás. Hónapokba is telhet.

– Nincs valami rövidebb út?

– Dehogy nincs. A tettenérés.

– Úgy érti, meg kell várnunk, amíg újabb gyilkosságokat követ el?

– Tudom, hogy hangzik – emelte fel a kezét, mintegy bocsánatot kérve. – De sajnos, ez a helyzet. Nincs más nyom, amin elindulhatunk…

– Szerintem pedig van – vágtam dühösen a szavába. – Van egy másik megoldás is.

– Mira, a hotelbéli módszereivel itt nem megyünk semmire.

– Kiderítem, ki tette. Még az előtt, hogy egy újabb ártatlan ember halna meg. Erre megesküszöm magának – mondtam ellentmondást nem tűrve, s kiviharzottam az irodából nem törődve a hadnagy utánam kiabálásával sem, amely valahogy így hangzott:

– Mira! Várjon! Mire készül? Ne csináljon ostobaságot, kérem!

Fogalmam se volt, mitévő legyek. Az emberi érzéseim nem engedhették, hogy kivárjak még egy gyilkosságot; ugyanakkor a saját bőrömet is féltettem persze. Egyáltalán azt sem értettem, miért akarnak engem megölni, s ezek a kusza puzzle darabok a fejemben sem voltak hajlandóak a helyükre kerülni. Végül döntöttem: visszamegyek a Szfinx alatti titkos járathoz, hogy szembe nézzek azzal az emberrel, aki talán az utolsó lesz fiatal életemben, akit még látni fogok.