MENTHETETLENEK - 28. Fejezet

2014.04.14 11:19

28.

 

Az ember, akit valaha Bill Sandersnek hívtak, és aki a Lanchaster-land című hetilapnál dolgozott, most gépként működött.

Igaz, az előtt is olyan volt, mint egy gép, de azért nem a szó szoros értelmében. A Lancaster-land még gyerekcipőben járt, amikor Bill bekerült a körbe. Nagy álma vált valóra, amikor Roger Frost felhívta, és megkérdezte tőle, nem akar-e neki dolgozni.

„- Írhatnál pár cikket az újságba, Bill. Mondjuk a mezőgazdasági helyzetről, vagy akármiről. Tudod mit? Rád bízom, csak keltsd fel valahogy az emberek érdeklődését. – Csönd támadt a vonal végén. – Na, mit mondasz, Bill? Csak azt ne mondd, hogy már elígérkeztél a Full-timesnak. Vagy már nekik is dolgozol?Ne csessz ki…

- Nem dolgozom nekik – mondta Bill. – Csak megleptél. Azt hiszem, el tudom vállalni a melót. Persze, csak, ha rendesen megfizeted. – Frost felvihogott a telefonba.

- Előbb mutass fel valamit, öregem. Aztán megegyezünk, ne félj.”

Az első cikke után Frost elismeréssel adózott Billnek, ami a „Lancaster öröksége” címet viselte, és osztatlan sikert aratott az emberek között. Ettől kezdve már nem is volt kérdés, hogy Bill aranyat ér a lapnak, és persze Frostnak is.

Három évvel később a Full-times megszűnt létezni. Egyszerre indult a Lancaster-land-del, ami egyszerűen kiütötte a ringből a konkurenciát. Többé senki nem volt másra kíváncsi, csak Bill Sanders cikkeire. Frost meggazdagodott, Bill tehetős lett, de meg is dolgozott érte rendesen. Új házat vett, és új kocsit, mindene megvolt, amit csak megkívánt, megvette. A családalapítás gondolata még nem foglalkoztatta –bár a harmincon is túl volt már- egyelőre élvezni akarta az életet, és élvezte is.

Amíg tehette.

Mert, ahol most van, ott nincsenek élvezetek, és nincs szükség a pénzre sem. Csak a munka van, és a bűz, amihez az elmúlt hetek alatt az orra már tökéletesen hozzászokott.

A mozdulatok is beidegződtek: kiold, lehúz, félrerak. Legyen az cipő, vagy szandál, nadrág, vagy szoknya, melltartó vagy bármi más, az eljárás ugyanaz. Ami kötős, kikötni, ami tépőzáras, feltépni, a gombokkal meg nem kell törődni. Lehúz és félrerak, majd amikor már elég nagy a kupac, jön a takarító, és elviszi, hogy legyen hely az újaknak.

Gépként működött, (pedig nem volt igazán gép) de néha a gondolatai még emberiek voltak, noha ritkán hagyták el az agya legmélyebb zugát ezek a szellem-szavak.

Az elején még sokszor, sokféle gondolata volt, amíg az agya „be nem állt rendesen”. Sokszor üvöltött, sírt, könyörgött, és el akart szökni.

A „lyukégetés” előtti időre, amikor még teljesen ember volt, már csak egészen halványan emlékezett. Akkor még tudta magáról, hogy kicsoda, honnan jött, mit csinált, de ez a „lyukégetést” követően majdnem teljesen eltűnt. Valahol, az agya leghátsó részében, mint sejtelmes árnyék, még ott lapult az igazi énje, az igazi tudata, de képtelen volt a felszínre törni.

Mintha a kast, amelyben a méhek addig szabadon ki-be repkedtek, most valaki vagy valami betömte volna, bezárva a szorgos kis heréket az anyakirálynővel együtt, hogy soha többé ne tudjanak virágokat porozni, vagy mézet készíteni. De az ösztön erős.

Az emberi elme is az lehet, ha a gazdatest eléggé akarja a kitörést. Billben még nem hunyt ki teljesen az akaraterő, de nem is volt elég erős ahhoz, hogy kitörjön. Ahhoz, hogy ez megtörténhessen, külső segítségre lenne szükség, de azt a hulláktól nem kaphatja meg. Ők már nem szólnak, és nem akarnak semmit. Bill pedig sorra levetkőzteti őket, ahogy kell, és még csak oda se pillant, amikor a robotkarok lenyúlnak értük, és elviszik őket. Valahová. Hogy hová, arról Bill semmit nem tud, ő csak végzi a dolgát, és nem törődik azzal, hogy mi lesz a halottak sorsa, mert nem kell törődnie vele.

Öt óránként szünetet tarthat, (bár neki aligha van fogalma az időről ebben az állapotban) de csak addig, amíg megeszi az ételt, amit elé raknak, és iszik rá némi zavaros löttyöt. Ettől új erőre kap, és gyorsabban tudja végezni a munkáját. Tizenkét óránként még alhat is egy keveset, de mindig csak négy órát, (amelyről szintén aligha van fogalma) nem többet. Nem is lehetne, mert a zizegő gömb a mellkasában úgyis felébresztené, ha tovább maradna csukva a szeme.

Az a rohadt golyó.

Hányszor akarta kitépni a szívéből, hogy megszabaduljon tőle. Tudta, hogy akkor meghal, mégis ki akarta szedni, mert inkább a halált választotta volna, mint ezt.

Mostanra ez is elmúlt. Hozzászokott a kis gömbhöz, és az itteni létezéshez. (Mert ez nem élet volt, az erre az állapotra nem a megfelelő kifejezés. Ez csak valamiféle létezés volt, amivel muszáj volt sodródni.)

Az ételhez. A zavaros löttyhöz. Még a szemben ülő ronda képű öregasszonyhoz is, aki ugyanazt csinálta, mint ő. Semmi ingerkeltő nem volt a mozdulataiban, mintha csak egy tükörbe bámult volna bele, mikor ránézett.

„Kikötni vagy feltépni, lehúzni, félretenni, a gombokkal nem kell törődni. Olyankor a ruhát (inget, nadrágot, akármit) széttépni, hagy repüljenek a gombok szanaszét, mert azokra nincs idő”

Nem szokta megnézni, mennyi van még hátra a felöltözött hullákból (hisz azok úgysem fogynak el soha) de most, valami mégiscsak arrafelé vonzotta a tekintetét. Egy surranás? Egy mozdulat? Egy libbenés? Ő sem tudta, de valami volt ott, a felöltözöttek tetején.